- Nem kellene elmennie, Apus! Nem soká jön a kocsi! – szólt az öreg után a menye, de ő
mintha nem is halotta volna. Ünneplőruhában, botjára támaszkodva, előrevetett fejjel ment
neki a dombnak. Vállán tarisznya. Reggel kerestette elő a menyével. Mérges is volt rá az
asszony, nem értette, minek kell az öregnek pont ez a tarisznya, pont most, ebben a
felfordulásban.
- Legalább annyit mondjon, hol keressük! – kérte a nő, de a választ már meg sem várta,
sok volt a dolog, futott a konyhába, hogy még az utolsó poharakat becsomagolja.
Ő is becsomagolt már. Mindent, ami kellhet. Belefért a tarisznyába. Egy fénykép, egy
olvasó, egy imakönyv. Ennyi, többre nem is lesz szüksége.
Vállai előregörnyedtek, cipelte rajtuk hetven éve minden terhét. Volt elég. Különösen az
utóbbi időben. Talán minden baj akkor kezdődött, amikor a felesége, a Rozál meghalt, az
Isten nyugosztalja. Nagy beteg volt szegény asszony, hosszú ideig tartott a szenvedése. Az
utolsó napokban szinte élő halott volt már, elfogyott, mint egy szál gyertya, de az utolsó
pillanatig tartotta magát. Nehezen békélt meg a sorssal, de a jó Isten csak magához
szólította.
Ahogy visszanézett a múltba, látta a nőt eladó lányként, ahogy Húsvétkor szalad a locsoló
legények elől, siet a templomba, vagy éppen karján a kosárral fut a boltba. Milyen
gyönyörű volt! A legszebb lány a faluban. Az apja, tehetős gazda, nem egy ilyen jött-ment
éhenkórásznak szánta a lányát, mint ő, de a Rozál őt leste a kapu alatt, vele ment a bálból
haza, neki adta a bokrétáját. Hiába tagadta ki az apja, sírt az anyja, csak őt választotta, a
nincstelen, senki Dalos Varga Nándit.
Most is egészen maga előtt látta a lakodalmukat. Tisztán emlékszik a kántor énekére, a
pap imájára, a vadul dajdajozó rokonságra, ahogy ropták a csárdást, itták a bort. A Rozál
kipirult arcára, a kis gödröcskéire, amikor szívből, boldogan nevetett. Még ennyi év után
is belefacsarodott a szíve, ha rágondolt. Aztán az első éjszaka a kiskamrában, amit az
apjáéknál kaptak. Csak egy kis lyuk, alig fért el a szalmazsák, moccanni is alig volt hely,
de finom levendulaillat szállt a levegőben, a Rozál illata, és akkor ők voltak a
legboldogabbak a világon. Nem is volt világ talán.
Megdörzsölte a szemét, szétnézett a vidéken. A nap bújócskát játszott a felhőkkel. Néha
tüzesen kinézett, hogy a másik percben újra elbújjon az arra vonuló felhők mögött. A
kaszáló mellett ment éppen. Megállt kicsit, hogy pár szál virágot szakítson, aztán, ahogy
öreg lábai bírták nekiindult újra. Fel a hegynek.
Mi is történt azután? Minden évben dolgozott látástól vakulásig. Nem csak a Rozál miatt,
nem is a kis Nándika miatt, akivel megajándékozta őket a jó Isten, hanem, hogy
megmutassa a Rozál apjának, hogy ember ő, képes pántlikában járatni a feleségét, nem
kell koldulni, más kenyerét enni, meg kölcsön kérni senkitől. Szép, nagy házat épített a
falu közepén. A fiát tanítatta, tanárembert faragott belőle, aztán amikor az is megnősült, a
házat kibővítették, hogy a fiatalokat így segítsék. Szépen, békességben éltek. Ki-ki tette a
dolgát. Talán csak a menyével nem találta meg a hangot, azzal nem szeretett beszélgetni.
A nő mindig éreztette vele, hogy csak egy tanulatlan paraszt, egy földműves, aki sohasem
vitte többre. Ki persze sohasem mondta, de tudni lehet azt szavak nélkül is.
Egy levél a lába fejére hullott. Bosszúsan odébb rúgta, de ettől a mozdulattól olyan fájás
cikázott a lábába, hogy a könnye csordult, és majdnem felordított. Mint a vén fáról a
levelek, úgy hullottak az komor gondolatok az öreg fejére, és nagy szomorúság vette be
magát a lelkébe, ahogy a temetőhöz közeledett. Mit keres ő még mindig itt az életben,
amikor a szerettei mind itt vannak a temető hideg földjében? Egymás mellett fekszenek
békességben, a Rozál meg a fia.
Hamar elmentek egymás után. A Rozált elvitte a rák, Nándit meg a szívinfarktus. Talán
fél év sem telt el, hogy az anyja után ment. Éppen csak ráíratta a házat, hogy megspórolja
neki a következő illetéket. Jó lesz ez így, gondolta akkor. A helye mindig meglesz, talán
egy tányér levest is kap, aztán csak elbogarászik a ház körül. Egy ilyen háznál mindig
akad munka bőven. Honnan lehetett azt tudni, hogy a Nándi ennyire siet az anyja után, és
őt itt hagyják egyedül a menyével meg az unokával?
Úgy is volt. Felásta, beültette a kertet, járt fel a hegyre, metszette, kapálta, permetezte a
szőlőt, gondozta a jószágokat. Rendben is volt minden. Az unoka is férjhez ment, ott
maradtak a házban, volt hely bőven, jutott külön szoba a dédikének is. Minden szép volt.
Egészen addig a napig.
Azon a napon azzal jött haza az unoka férje, hogy bezárták a gyárat, ahol dolgozott. Nincs
munka, a hivatalban semmit sem tudtak felajánlani.
Nagyot sóhajtott. Rátört az a szörnyűséges üresség érzés. A szíve a torkában dobogott,
verejték ütközött ki a homlokára, akadozva vette a levegőt. Még egy kicsit, mondta csak
úgy magának. Néhányszor meg kellett állnia, azt gondolta, akkor talán csökken a szorítás
a mellkasában, amivel olyan nehéz megbirkózni.
- Holnap reggel bemegyünk a városba, és a Tatus is velünk jön! – mondta az unokája –
Van egy meglepetésünk!
Korán reggel indultak autóval. Az öreg nem volt elragadtatva a dologtól, nem szerette a
meglepetéseket, a gyerekekből meg nem lehetett kihúzni semmit. Még a menye is csak
rejtélyesen mosolygott, vagy kerülte a pillantását. Rosszat sejtett. Egy nagy, emeletes
házhoz mentek. A környék tele volt hasonló, behemót épületekkel. Sehol egy kis zöld, egy
kis erdő, vagy egy darabka kert. Lifttel mentek egyre feljebb, majd becsöngettek egy szűk
folyosóról nyíló, apró lakásba. Aztán csak állt egy szobában, amire azt mondták, hogy az
lesz az övé. Egy ideig szóhoz sem jutott, de aztán csak kifakadt.
- Hát van énnekem házam, van nekem szobám is, nem is ilyen kis egérlyuk, mint ez itt! –
mondta indulatosan.
- Ne legyen már ilyen makacs, Tata! El kell adni a házat, itt találtunk munkát, iskolát a
gyereknek. Meglátja, milyen szépen berendezzük ezt a maga szobáját! Nem kell majd
dolgoznia semmit, él, mint Marci Hevesen! – békítgette az unokája, de vigasztalhatatlan
volt.
Úgy érezte, összenyomják a falak, jönnek egyre közelebb, nem engedik levegőt venni. Két
lépés erre, három arra. Ha kinéz az ablakon, annál rosszabb. Émelyeg és szédül, forognak
azok a nagy házak, táncolnak, dülöngélnek. Nem, ezt ő nem tudja megszokni.
Hát miért is élt ő tulajdonképpen, hogy vénségére egy kutyaólban, kegyelemkenyéren
éljen?
Végre a temetőhöz ért. Elrendezte a két síron a hozott virágokat, megsimogatta a hideg
követ, ahol a Rozál fejét gondolta, a tarisznyából elővette az imádságos könyvét, aztán
csak úgy fejből elmondott egy Miatyánkot.
- Nyugodjatok békességben! – fejet hajtott, aztán elindult tovább az úton, fel a szőlőbe.
A múlt héten sietve elrendezett mindent. A hordók abroncsait meghúzatta, a présházat
kimeszelték, aztán szombaton leszüreteltek. Most ott forr a hegy leve a pincében, azt sem
tudja, kinek, minek. Ha elmennek az is itt marad, mégse akarta, hogy befejezetlen dolga
maradjon. A kaszát visszavitte a szomszédba, a tyúkudvar kerítését megfoltozta. Úgy
érezte, szorítja valami a torkát, mintha valami hurok fojtaná. Kié lesz a kert? Kinek
gondozta a fákat, gyümölcsöket, ki issza meg a bort? Még gyónni is elment. Az öreg
plébános meg is lepődött, utoljára a gyászmisén volt a templomban, de most úgy érezte,
meg kell békélnie Istennel, ne érje készületlenül a dolog.
A szűk horhosba ért. Itt az út kétfele ágazott, a kereszteződésben magányos pléhkereszt.
Megállt egy pillanatra, keresztet vetett, aztán elindult egyedül felfele a szűk mélyúton.
Egyre nehezebben ment a járás. A meredek kaptató, a torkában kalapáló szíve, a lábába
nyilalló fájdalom, az utat felszántó vízmosások mind nehezítették a lépést, de mégsem állt
meg. Nem akarta bevallani magának, hogy fél. Mindig is félt a változástól, a költözéstől,
és ez az út most nagyon hosszú lesz. Nagyot sóhajtott újból, s csak ment, lépegetett
kihúzott gerinccel, de kiégett, üres tekintettel.
Amikor felért, körülnézett. Megpihentette a szemét a falun. Idelátszott a templomtorony, a
temető, sejteni lehetett a házat, ahol már biztosan várják. Leült egy kicsit a diófa alá,
odábbrúgott egy lehullott diót. Kinyújtotta fájós lábait, ült egy kicsit, hogy csituljon a
mellében a zakatolás, aztán a tarisznyából elővette kincseit. Az esküvői képet a zakója bal
zsebébe rakta, csuklójára tekerte az olvasót, jobb kezébe a botot, balba az imakönyvet,
aztán elindult le a pincébe.
Először nem történt semmi. Aztán hirtelen színes karikák kezdtek forogni a szeme előtt,
ismeretlen hang suttogott a fülébe, hogy feküdjön le, minden rendben lesz. És ő
engedelmesen lefeküdt a földre, pedig tudta, hogy nem lenne szabad, de akkor jött a
Rozál, azzal a gyönyörű mosolyával hívta, csalogatta egyre messzebb. Ő meg ment utána,
mert érezte, hogy ahova mennek, ott jó lesz neki. Tágas szobájában virágok illatoznak
majd, és mindenki ott lesz, akit szeret.
|
