Elfáradtam. Alvó lelkem
beissza az éjszaka ízét.
Kezem ráborul válladra,
nézem hullámzó hajad színét.

Megnyugszik a szívem,
leteszem a lantom,
számat óvatosan
ajkadra tapasztom.

Köszönöm neked, Ámor,
hogy fegyvereddel sebeztél!
Köszönöm Vörös tündér,
amiért egy percre szerettél.

Eddig leélt életem
egyetlen vágyálma:
veled vétkezhessek
a gyönyör ágyában!

De most, hogy itt fekszel
mellettem és álmodsz,
Tudom, Te mást szeretsz,
nem gyűlölsz, nem vádolsz.

Érzem izzó tested
szomjazik a csókra,
gyengéd ölelésre,
s megindító szóra.

De ezt nem tőlem kéred,
így akarta Ámor...,
hanem másik istentől
egy másik világból.

A parázsló erőt -
hogy miért, most már értem -
Ő táplálja benned!
Én semmiképpen.

Aludj hát csendesen,
s ha felkelsz reggel,
eltűnök örökre, hogy
ránézhess szemeddel.