Szabó Attila Tamás

A teszt

A lány a padon ült, amikor Lucy Walker megérkezett. Nagy, barna szemeivel leplezetlenül figyelte jöttét; nyílván hallotta a folyosó végében csapódó vasajtó csattanását, ha látni nem is látott semmit a gyémántfényű ragyogásban, legfeljebb egy hosszúkássá mosódott, sziruposan hullámzó kontúrt. A márvány úgy szívta be a napsugarakat az épületbe, akár az itatóspapír a vizet. Aztán, hogy az árny határozott – feltűnően csinos, kissé asszonyos – alakot öltött, a tekintet még akkor sem foszlott le róla, s talán a belőle áradó nyílt őszinteség sugallata tette, hogy Lucy egy másodpercre a rabja lett. Nem érezte magát kényelmetlenül, olyan volt, mintha a testvére szemébe nézett volna, vagy valaki olyanéba, aki a világon nagyon sokat, ha nem a legtöbbet jelentette számára. Pedig most látta először.

– Hello! – formálták ajkai, ám hang nem hagyta el őket. Tudatalattija nem akarta szétzúzni a pillanat varázsát, ilyenkor a felfokozódó érzelmek meglehetősen furcsa intonációt tudnak kölcsönözni. A lány szintén némán, nagyon kedves mosollyal viszonozta a köszöntést. A szája sarka képezte gödröcskék kislányos bájjal ugrottak széjjelebb, zárva tartott vonala pedig egyfajta kisebbrendűségi érzésről tanúskodott, mintha kételkedne benne, hogy őt tűntették ki figyelemmel. Amúgy lénye kisugárzásának hű tükörképe volt az arca, egyszerre gyermekien helyes és éretten szép. Az összkép egy kislányt ábrázolt, a részletek – a kamaszos simaságnál halványit fáradtabb bőr, az erotikus anyajegy a jobboldali, alig kivehető bájgödröcske fölött, a szemek színében sötétlő haj erőteljes fodrai – mind-mind egy ízig-vérig belevaló nőt.

Ezek a benyomások másodpercek leforgása alatt érték Lucy-t, bensőjét forrósító hatásuk már aközben mutatkozott, hogy a paddal szemközti ajtón kopogtatott. Nem merte volna megmagyarázni, mi okból, hiszen tökéletesen tudatában volt annak, hogy ilyenkor még senki sem dolgozik, de így be nem vallottan az udvariatlanság bűne nélkül fordíthatott hátat a lánynak, és elrejthette előle a piruló arca – akár egy színes monitor – megjelenítette indulatot. A hatás első, nyers eredménye az ösztönös vágy volt egy új barátnő iránt, a végleges pedig ennek kordába zárt, megszelídített verziója: a lehetőség fenntartása egy új barátnő szerzésére.

– Nincsenek itt. Én is őket várom.

A hangja, minden mesterkélt lágyságtól mentes, tiszta hang, melynek csak nagy odafigyeléssel felfedezhető leheletnyi élessége kés, tokjába rejtett pengéje volt, sem okozott csalódást. Valamiféle várakozás volt benne, valami hívogató, s Lucy engedelmeskedett a hívásnak. A lány felé fordult, odakopogott hozzá magas sarkújában, letelepedett közvetlen mellé, hogy testük finoman összesúrlódott, azzal máris nyújtotta a kezét, hogy elvegye az élét az effajta bizalmaskodó magatartásnak.

– Lucy vagyok!

A lány teketória nélkül megszorította az ujjait.

– Sendy!

A neve volt az első, ami kicsit lelombozta Lucy-t. No nem azért, mert vitatta tetszetősségét, hanem mindenképpen domináns jelleméhez hű nevet várt, nem a figyelmet az a mögé rejtett nőiességre terelőt. Szerinte a Sendy név szexis volt, túlontúl az egy ilyen szolid lánynak, bár lassanként a másodlagos jegyek is belopóztak a tudatába. Sendy-nek rendkívül dús és formás keblei voltak, s amennyire az ülő helyzet megállapítani engedte, vonalai igencsak formatervezett testet sugalltak. Lucy sejtette, ha felállna és megfordulna előtte, a teltkarcsú minősítés optimális jegyeit fedezné fel rajta, úgy, mint a derékból hirtelen hajlattal kiformálódó csípő, ami feszes feneket ígért, a mindezt hordozó rövid, ámde annál masszívabb combok, meg a részlett dús lábak, amikből valamit sejteni lehetett a nadrág ellenére is. Lucy kezdte betegesnek érezni vonzódását, noha a vonzódás inkább annak szólt, ami mindig is szeretett volna lenni. Külsőleg és belsőleg. Nem külön-külön, így együtt. Tapasztalatai szerint ő sem nézett ám ki rosszul, de a belső tartalom hiányossága ezt az értéket is csorbítani látszott önmaga előtt. A férfiak vajmi keveset láttak benne, inkább rajta, és ő ennek megfelelően reagált. A világért fel nem vett volna hosszú szoknyát, a nadrágról nem is beszélve, és ha elegánsan kellett megjelennie, nem pedig csábítóan, azt akkor is legfeljebb az a tény szimbolizálta, hogy a mini egybe részes volt a felsővel. Ugyanakkor volt vagy tíz év közte meg Sendy között az ő rovására. Egy csomó dolog, ami féltékenységre adhatott okot, s inkább arra sarkalhatta volna, hogy elkerülje a másikat, mert ha a barátnője lesz és együtt fognak megjelenni bizonyos helyeken, hát a rajongók valószínűleg számára kedvezőtlen arányban hódolnak majd kettősüknek. Ám valami azt súgta legbelül, ettől nem kellesz tartania.

– Új dolgozó vagy? – vágott bele.

– Igen. Ami azt illeti teljesen új vagyok itt, nemrég költöztem a városba.

– Ó, szegény. Akkor nem lehet sok barátod.

Sendy félszegen mosolygott.

– Az az igazság, egy sincs.

– Hát, ha te is úgy gondolod, egy már van – kacsintott rá Lucy.

Sendy felkacagott.

– Jó!

Lucy válása ellenére nem volt magányos, ez az új ismeretség mégis olyat hozott az életébe, amiről eddig nem is tudta, hogy hiányzik. Egy őszinte barátságot. Az őszinte barátság pedig – vélekedett –első látásra, ösztönösen, a kölcsönös szimpátiára épülve jön létre. Az olyan, amelyiknek ki kell alakulnia, feltételezi azokat a dolgokat, elvárásokat, amik valamilyen szinten megmérgezik az igazi barátságot, hiszen az csak addig áll fenn, míg a felek megfelelnek azoknak az elvárásoknak. Ilyen barátja számos volt. Volt, akit akkor hívott, ha pasizni ment. Volt, akit akkor, ha ücsörögni akart egy csendes, hűvös helyen, és martinit iszogatni. És tartott egy barátot – „havert”– arra a célra is, hogy elsírja a bánatát. Akik mindennek együtt megfeleltek, tényleg a barátai voltak, többnyire gyermekkoriak, illetve ott volt még a jelenlegi fiúja, akivel nagyon jól érezte magát, ám leginkább csak azért ragaszkodott hozzá, mert huszonhat évével a hiúságát legyezgette társnői körében, korántsem volt szó szerelemről. Az az első férjével együtt elmúlt.

Egészen addig beszélgettek – rengeteg mindenről, Lucy később alig tudott felidézni valamit az elhangzottakból –, míg ki nem nyitott a személyzeti osztály. Ő átsorolásra, új barátnője besorolásra várt. Miután másodikként végzett, kellemes érzéssel tapasztalta, hogy Sendy megvárta odakint, és bár a nap hátralevő részében nem volt több idejük egymásra, elválásuk pillanatáig sem volt unalmas a séta. A nap hét ágra sütött, s Lucy pironkodva úgy érezte, új Nap született az égen, az ontja magából ilyen szeretetteljes pazarlással a sugarakat.

Az elkövetkezendő időkben minden délután találkoztak. Együtt mentek az alkalmasságira, az oktatócenterben pedig, ahol egy héten át az egyik teremben Lucy továbbképzése, a másikban Sendy eligazítása zajlott tucatnyi hozzájuk hasonló munkatársukkal egyetemben, a szüneteket a folyosón vagy az udvaron töltötték egymás társaságában. Elújságolták a hallottakat, nevetgéltek a történteken. Ezalatt az idő alatt Lucy egyre többet tudott meg barátnőjéről, de nem minden esetben közvetlenül abból, amit elmondott, bár sok dolgot megosztott vele. Abban kezdetektől fogva biztos volt, hogy Sendy jó kedélye csipetnyi szomorúságot takar, és hamarosan sikerült kipuhatolnia az okát is. Sendy magányosnak érezte magát. Lucy nem vett rá mérget, hogy ott akadtak barátai, ahonnan jött. Ez azonban az éremnek csak az egyik oldala lehetett, különben felengedett volna a társaságában. Valami még mindig hiányzott az életéből, amit akárki nem adhatott meg neki, és Lucy egyre inkább úgy érezte, amit lát vagy látni vél a másikon, nem is inkább szomorúság, hanem egyfajta zavarodottság, kellemetlen érzés. Példának okáért számos témáról úgy beszélt, mintha nem lennének róla kézzelfogható tapasztalatai, csupán homályos elképzelései, esetleg hallomásból eredő ismeretei, és ez láthatóan zavarta őt. Lucy-nek az a kínos érzése támadt, hogy barátnője leragadt olyan elméleteknél, amiket már rég a gyakorlatban is ki kellett volna próbálnia. Így volt ez nem egy, egymáshoz képest független területen, ám ami Lucy-t súlyozottan megérintette, valamint ami számára a legszimpatikusabbnak adódott mindközül, az Sendy magánélete volt. Semmi pénzért meg nem kérdezte, de az összes vagyonát rá merte volna tenni, hogy barátnője szűz. És nem csak hogy szűz, egyáltalán alig lehetett még kapcsolata férfival, talán ide értve még a verbálist is. A külseje alapján ezt értette a legkevésbé, mert ez esetben Sendy-nek menekülnie kellett a férfiak elől, mivel félénksége aligha tartotta vissza őket a próbálkozástól. Az oktatótermek előtti folyosón nem egyszer volt tanúja annak, hogy megfordulnak utána – még nők is. Sendy mindebből látszólag semmit nem vett észre. Olyan volt, mint az éhező, aki elsétál a terített asztal mellett. Hol nevelték ezt a lányt és kik?, tette fel magában mindannyiszor a kérdést Lucy fejcsóválva. Az apácák szóba sem jöhettek, hisz azok mindenre felhívják nővéreik figyelmét, hogy egyszerre csábítsanak a bűnre és neveljenek az önmegtartóztatásra. Egy azonban világos volt számára: Sendy-nek férfi kellett, még ha ezzel maga nem is jött tisztába.

A lány helyzete nagymértékben fokozta Lucy rajongását. Óvatosan kezdte a szer adagolását. Minden női baráti körben kötelező téma a szerelem, nem lehet ez másképp őnáluk sem. A hét második felében, az udvaron álló kút káváján ücsörögve hozta fel első ízben, megemlítve az egyik jóvágású pasit, aki nyíltan falta tekintetével Sendy-t. A lány első reakciója olyan volt, mintha zavarba jönne, aztán hirtelen akkora élénkséggel vette fel a neki kiosztott lapokat, hogy Lucy már-már véleménye felülbírálására vetemedik, ha nincs az a homlokráncoló képzete, hogy barátnője a legkevésbé sem gátlásos, inkább csak nem tudja, miről beszéljen. Ugyanakkor annak ellenére, hogy öröm volt hallgatni őt elveiről, nézeteiről, az ellenkező nemmel kapcsolatos általános érzéseiről, sőt néha a testében támadó ingerek élethű leírásáról, ott motoszkált Lucy-ben az a korábbi gondolat, hogy ezek jókora hányada a másikban rejlő személyiség generálta motívumok, nem pedig az átélés erejével bíró emlékek. Azért jókat kacarásztak a témán, maga is újabb meg újabb hullámokat pancsolt bele nem ritkán malac ötleteivel, míg egyfolytában azon tűnődött, hogy csak az beszél a dologról ilyen elánnal, akinek soha nem volt része benne. Lucy elérkezettnek látta hát az időt konkrétabb vizekre evezni.

– Voltál már szerelmes, Sendy?

A szemekbe visszaköltözött a zavar, az a fajtája, mely a lelki dolgokban bizonytalankodók tekintetét teszi olyan távolba révedővé. Mint aki folyton bánkódik, hogy eldobott valamit, amire pedig egyszer még szüksége lehetett volna, ezért hunyorogva igyekszik előkotorni egy mentséget tudata sötét, feneketlen mélyéből.

– Nem tudom – felelte habozás nélkül a lány. Biztosan sokszor rágódott már a kérdésen. – Minduntalan látom magam előtt egy férfi arcát. Az lenne a szerelem?

– Hümmm... – vonta meg a vállát Lucy –, kezdetnek mindenesetre biztosan nem rossz. Hol találkoztál vele?

– Nem tudom. – Lucy meglepődött. – Illetve... nem emlékszem, hogy hol láttam, de mégis itt van előttem az arca. Szeretném megismerni. Megtudni a nevét.

– Így már én is jártam. Volt egy fiú a középiskolában, aki ostromolt a szerelmével, de nem hagytam magam. Egyszer egy reggel arra ébredtem, ellenállhatatlan vonzalmat érzek iránta. De akkor már vége volt a giminek, mindenki szétszéledt a világban, már a nevére sem emlékeztem.

– Rossz érzés volt igaz? – mosolygott szomorúan Sendy.

– Az, de igyekeztem elfelejteni. Neked sem múltba veszett arcokkal kellene foglalkoznod, hanem a körülötted lökdösődő húsvérekkel. – Bátorítóan megszorította a másik lány karját. – Mondom, ott az a szőke. Vagy mondjak még?

Sendy pirulva nevetett.

– Olyan sok biztosan nincs.

Lucy tettetett rosszallással vonta össze a szemöldökét.

– Szívem, te nem vagy tisztában vele, milyen piszok jól nézel ki. A pasik bomlanak utánad. Tudod mit? Lesz egy kis buli holnap este a pódiumteremben...

– Tudom, hivatalos vagyok rá.

Ezen Lucy megütközött egy kissé, de nem tette szóvá. Amikor ő volt kezdő asszisztens, egyik rendezvényre sem hívták meg. Igaz, hallott róla, hogy a cégnek szándékában áll bensőségesebbé tenni viszonyát alkalmazottaival.

– Annál jobb – bólintott belenyugvón. – Akkor ott leszel. És ott lesz az intézmény összes jóképű pasija is. – Cinkosan elmosolyodott. – Ugye érted? Legyél nagyon csinos!

Az utolsó óra után Sendy gondterhelten kereste meg Lucy-t a kitóduló emberek között.

– Figyelj csak, Lucy! Az a szőke azt kérdezte, elmennék-e meginni vele valamit. Szerinted mit mondjak?

Lucy úgy nézett barátnőjére, mint aki azon töpreng, az előbb nem az ikertestvérével beszélt-e.

A rendezvénypavilon bejárata előtt találkoztak. Lucy vigyora messziről világlott, aztán Sendy arckifejezése láttán elkomorodott.

– Mi volt tegnap?

Sendy megvonta a vállát, és fancsalin dünnyögte, miközben kerülte barátnőjére tekintetét.

– Az, amit mondtál. Csak dugni akart.

Lucy vonásai ellágyultak.

– Ez a sorsunk, nekünk, jó nőknek – bökte oldalba a másikat vigasztalóan. Pajkos mosolya ragadósnak bizonyult, Sendy arcán is megjelent, igaz kicsit még bátortalanul. – Fel a fejjel, vannak azért rendesek is. Majd bemutatlak párnak.

Karon fogta társnőjét, és együtt beléptek az épületbe. Az aulában semmi sem utalt a mai összejövetelre, leszámítva néhány kiöltözött lézengőt. Elhaladtak közöttük, majd mielőtt elérték volna a hangversenyterem duplaszárnyú ajtaját, bekanyarodtak a mellékfolyosóra. Itt már mellbe vágta őket a zsivaj, ami a tárva-nyitva álló pódiumteremből áradt. Sendy ekkor hirtelen megtorpant. Talán el is szalad, ha Lucy nem fogja a könyökét.

– Mi van? – kérdezte aggódva.

– Nem szeretem az ilyen vidám összejöveteleket!

Lucy még mindig érezte karjában a húzó erőt, amivel el akart szakadni tőle.

– Ugyan, Sendy, az intézet legfontosabb emberei gyűltek itt össze, mi sem hiányozhatunk.

A húzás megszűnt, a lány engedelmesen felzárkózott, és bólintott, hogy mehetnek.

A terem tele volt vendégekkel, sötétöltönyös férfiakkal, valamint nőkkel, akik a kor divatjának megfelelően jóval szabadabban öltözhettek, s ezáltal színes ékkövekként pompáztak a feketeségben. A két nemet csupán a mérnökök között egységesítette a ruha, ők tetőtől talpig piros, díszes overallt viseltek. Ebből egy laikus is könnyen kitalálhatta volna, hogy ők az est sztárjai. Lucy-nek semmi köze nem volt ahhoz a részleghez, de nem lepte meg különösebben a dolog, a legtöbb újdonság mindig az elektrotechnika terén került elő. A terem falai mentén asztalok sorakoztak, az ablakokat elfüggönyözték. A díszcsillárok csökkentett teljesítménnyel üzemeltek. Rejtett hangszórókból lágy muzsika szólt nagyon halkan, aki nem figyelte, abban alig tudatosult. A pódiumon kék kárpit előtt holo-vetitő állt, mely fölött különféle automaták háromdimenziós képei váltogatták egymást érinthetetlenül. Idő kellett, mire Lucy ráeszmélt, hogy azok tulajdonképpen ugyanazt a masinát ábrázolják a konstruáció különböző fázisaiban.

– Gyere, üljünk le – indítványozta.

Sendy kényszeredett viselkedésére nem mondott semmit, gondolta, majd csak feloldódik, ha jobb lesz a hangulat. Elvégre új dolgozó egy valóban eléggé sokkoló embertömeg kellős közepén, tarsolyában a tegnap délutáni kudarccal. Elhatározta, majd itt felszed neki valakit, a maga ítéletére meg emberismeretére bízva a dolgot. Csak azt sajnálta, hogy a barátját nem hozhatta be, úgy lényegesen kiegyensúlyozottabb lett volna a szituáció, és talán Sendy is magabiztosabban ragadja meg az alkalmat. Letelepedtek a sarokban az egyik fehér abrosszal terített asztalhoz, mire nyomban mellettük termett egy felszolgáló. Lucy pezsgőt kért, Sendy kólát.

– A pezsgő stílusosabb lenne – súgta Lucy, miután a felszolgáló elment.

– Nem szeretem.

– Jaj, ne vágj már ilyen búskomor képet. Az én kedvemet is elrontod.

– Ne haragudj! – És megint az a kislányos mosoly, ami akkor első alkalommal olyan ellenállhatatlanná tette Lucy szemében.

Amaz előre nyúlt, és megsimogatta a kézfejét.

– Na, barátnőm, ne lógasd az orrod. Hidd el, amikor vége lesz a napnak, alig akarsz majd hazamenni, olyan jól fogod magad érezni.

Lucy fegyvere a beszéd volt, amit nem is átallott bevetni, ha kellett, rendszerint sikeresen. Persze csak akkor, ha teletűzdelte kérdésekkel, hogy partnerét is szólásra bíztassa. Szerencsére volt egy olyan téma, amit szinte egyáltalán nem veséztek még ki, mégpedig Sendy múltját. A lány feszültsége örömtelien csökkent, ahogy mind jobban belefeledkezett emlékei felelevenítésébe. A gyermekkorral, az iskolai évekkel, a szülőkel töltött boldog pillanatokkal párhuzamosan Lucy is hozzá tette a maga élményeit, hogy ne tűnjön úgy, csak beszéltetni akarja a barátnőjét. Mint két tinédzser vihorásztak a mulatságos történeteken, s komolyabbra fordították a hangnemet, ha szomorúbb epizód került felszínre. Egyszer aztán, amikor a hangulatuk látszólag már egy hullámhosszon rezgett a közösségével, Lucy felhívta Sendy figyelmét egy jelek szerint magányos férfira a keresztirányú fal melletti asztalok egyikénél, akit már korábban, a beszélgetés alatt kiszúrt.

– Mit szólsz hozzá? – intett feléje szemöldöke egyetlen rándításával.

Sendy elfordította a fejét finom vonalú nyakán, amit a kontyából kiszabadult fürtök erotikus kígyótánccal fontak koszorúba, hogy hosszasan szemrevételezze az illetőt. A férfi váratlanul feléjük nézett, mire a lány ijedten visszafordult az asztalhoz. Tekintete az abroszra hullt, a pohár ideges hintázásba kezdett két ujja között.

– Így néz egész álló este – tudósította Lucy.

– Biztos téged néz – kishitűsködött Sendy.

– Ennek csak egy módon járhatunk utána. Kérdezzük meg tőle, melyikünk tetszik neki.

– Most inkább ne!

– Jó, nem szóltam – zárta le Lucy. – De egyet árulj el! Csak tegnap óta félsz a férfiaktól, vagy már előtte is féltél?

Sendy lenyelte kólája maradékát, Lucy azt hitte, így akarja elkerülni a válaszadást, aztán mégis válaszolt.

– Ez nem félelem. – A szeme még mindig a terítőn kergetett valamit. – Úgy érzem, valami nem működik bennem. Úgy érzem... hiányzik a férfi iránti vágyakozásom ösztönös része. Valahogy... csak az agyammal tudom, hogy kell valaki..., de nincs bennem az a bizsergés, amiről egyszer beszélgettünk. És... én ettől vagyok nagyon megijedve.

Lucy keze finoman rásimult az övére.

– Nem kell – rázta meg a fejét. – Mindenkinél előfordulnak ilyen válságos időszakok, aki pedig a másik nembeliektől jövő felszínes behatások nélkül érik felnőtté, annak ez sokkal maradandóbbnak tűnhet. Csak egy áttörés kell neked. Lehet, hogy első lépésként nem is a lelki társat kellene keresned, hanem... – és itt kajánul elvigyorodott – ...csak egy jó dugást. – Ujjai mögé rejtve mondta ki, aztán kettejük nevetése közben szégyenlősen szétkémlelt, nem volt-e avatatlan fültanúja. – Azt akarom mondani – folytatta aztán lecsillapodva –, hogy utána sokkal tisztábban látnál, kézzelfoghatóbb lenne számodra a dolog.

– Tehát le kellett volna feküdnöm a szőkével? – mosolygott Sendy maga elé.

– Azt azért nem mondtam. Csak olyannal, akivel szívesen tennéd, és akivel kapcsolatban tisztázott a dolog, hogy nem lesz tovább. Na, akkor mi lesz azzal az ipsével?

Sendy makacsul rázta a fejét.

– Nem. Ma nem. Ne haragudj!

– Hát jó! – sóhajtott Lucy. – Nem haragszom. De azért bemutatlak pár kollégámnak, oké? Csak bemutatás, semmi több. Gyere!

Megtörtént. Jó pár férfit és nőt, ismerősöket, kollégákat, barátokat jártak körbe, s bár Sendy-nek vajmi kevés hangulata volt hozzá, nem akarta megsérteni Lucy-t azzal, hogy nem vált velük néhány keresetlen szót. Barátnője leplezetlenül büszkélkedett vele, és ez az egy dolog határtalan boldogságot jelentett számára. Ha Lucy lett volna férfi, biztosan beleszeret.

Aztán történt valami. Lucy csak annyit látott, hogy társa elfehéredik, visszasiet az asztalukhoz, majd pillanatnyi tétovázás után az ő helyét foglalja el. Rémülten szaladt utána, nem háborodott fel a tapintatlanságon, biztosra vette, hogy rosszul van, és ehhez mérten is közelítette meg a helyzetét. Gyengéden átkarolta a vállát, jobbjával pedig kicsit el akarta távolítani a reszkető kezeket, hogy belenézhessen az arcába.

– Mi baj van? Rosszul vagy? Tudod, mennyire elsápadtál?

– Itt van... – mondta elhaló hangon Sendy.

Lucy nem is fogta fel, folytatta az aggodalmaskodást.

– A sok embertől van? Nincs meleged? Kikísérjelek a mosdóba?

– Itt van – ismételte meg Sendy, kicsivel határozottabban.

– Kicsoda?

– A férfi. Akiről meséltem neked.

Lucy leült barátnője korábbi székére, vetett körbe egy hiábavaló pillantást, aztán suttogva megkérdezte.

– Biztos vagy benne? – A másik aprókat bólogatott, miközben öklét a szájához szorította. – Félsz tőle? – Most fejrázás következett.

– Úgy érzem, örülök – folytatta szavakkal Sendy. – Mintha rég nem látott ismerőssel találkoztam volna. Jó érzés járt át, attól gyengültem el. Pedig fogalmam sincs, ki ő.

– Hogy néz ki? Hol láttad?

– Az ajtónál áll. Egyedül.

Lucy észrevétlen felemelte a fejét. Az ajtónál valóban állt egy férfi, jó robosztus testalkatú. Piros overallt viselt, erős karjait keresztbefonta a mellén, és nem dőlt neki a falnak, mintha szobor lett volna, ami bírja talpon az idők végezetéig. Önmagában jóképű volt, de arca szinte kifejezéstelenséggel határos vonásokat öltött. Lucy ismerte. Látásból. Az intézeti hírekben találkozott a fényképével. Állítólag megmentett egy nőt, de nem dolgozott itt régóta.

– Igen, látom – dünnyögte.

– Csak olyan furcsa az arca – suttogta Sendy. – Nem így emlékszem rá.

– Azt mondják – kezdte Lucy –, amióta itt van, még senki sem látta mosolyogni. Brrr... Hideg, szenvtelen hapsi lehet. Ahogy elnézem, illene hozzád!

Sendy meglepetten pillantott fel, de már egy huncut mosoly várta.

– Vicceltem! – énekelte Lucy, de még ha nem is így lett volna, a barna szemek gyámoltalan tisztasága mindenképp bűnbánat gyakorlására sarkalják. De tényleg csak fel akarta vidítani. – Amúgy nem hülyeség. Jó izmos. Az ilyen lányok valók neki, mint te, nem azok a törékeny nádszálak. Meg akarod ismerni?

– Később!

– Jaj! – háborodott föl látszólag Lucy.

– Most nem érzek elég erőt hozzá – bizonygatta Sendy.

– Akkor idehívom én!

Sendy nem reagált semmit, azt hitte ez is csak hülyéskedés, aztán megrettenve tapasztalta az ellenkezőjét. Lucy után nézni azonban már nem mert. Egész teste megfeszült, szíve olyan hevesen dobogott, hogy a pezsgőben hullámgyűrűk keletkeztek. Rövidesen érzékelte, hogy valaki megjelenik mellette.

– Ez egy tuskó paraszt! – szitkozódott Lucy, s Sendy egyszerre volt megkönnyebbült meg csalódott. – Ne haragudj, drágám, de ezek a férfiak azt hiszik, ők határoznak meg mindent, csak, mert erősebbek!

– Látod, Lucy – fakadt ki Sendy –, nem hiába mondom, hogy valami nincs rendben velem.

– Nem te tehetsz róla. Ez egy barom.

– Nem. Ő intelligens, és látta, hogy valami nincs velem rendben. Nem tetszem neki.

Lucy barátnője bájos, ám keserű arcát fürkészte gyászosan.

– Az a baj veled, hogy lealacsonyítod magad a férfiak szintje alá, holott neked egy rendes világban keresztül szál szalmát sem kellene tenned, hogy ezek az égi magasságokba emeljenek és hódoljanak a tökéletességed előtt.

Mozgás vonta vissza a figyelmét az ajtó irányába. Egy másik overallos lépett oda a férfihoz, fejével alig észrevehetően az asztaluk felé biccentve magyarázott valamit. A férfi egykedvűen rábólintott, aztán tekintete összeakadt a Lucy-ével. A nőt nagyon kényelmetlen érzés kerítette hatalmába, de elhatározta, nem fog elfordulni, és igyekezett nagyon morcosan nézni. A homlokát azonban elöntötte a forróság. Váratlanul elcsendesedett a helyiség, az igazgató állt meg a hologram vetítő mellett. Lucy magában hálát mormolt neki.

– Hölgyeim és uraim, kedves jelenlévő barátaim! – veselkedett neki a szónoklatnak az igazgató, legnyájasabb modorában. – Mint azt valamennyien tudják, jelentős eredményeket sikerült elérnünk ez éven az agy lemodellezése terén. Eredményeinket mindezidáig szuperszámítógépekben alkalmaztuk, többek között a képeken láthatóban, amit – talán emlékeznek rá – legutóbb helyeztünk üzembe abból a célból, hogy felruházva Einstein tudásával, megalkossa számunkra az egységes térelmélet azon formuláit, melyeket a nagy tudós az enyészetnek ajándékozott. Ezen próbálkozásunkat nem koronázta túlzott siker, aminek oka talán saját elménkben keresendő, de kedvünket sem szegte, és belefogtunk valami olyanba, amibe – és ezen a ponton nézzék el nekem a nagy szavakat, a későbbiekben önök is látni fogják, mennyire megalapozottak –, tehát amibe Isten fogott az ember megteremtésekor. Eleinte agyunk másolata szekrényméretű volt, de ahogyan az ENIAC-tól eljutottunk a mikroszkopikus komputerekig, bejárva ugyanazt az integrálódási utat, a modellünket is sikerült az igazinak megfelelő méretre zsugorítani. Jóllehet ezzel le kellett mondanunk az akkora kapacitásról, mint az előbb említett számítógépé, de most nem is ez volt a célunk. – Elgondolkozva, komótosan megkerülte a vetítőt, és megállt a másik oldalán. – Az elmúlt csaknem ötven év leforgása alatt perpillanat is létező vagy hajdan volt cégek biológiai, netán elektronikus úton mesterségesen is előállították egyes testrészeinket, testfolyadékainkat, s ide kell sorolnunk az őssejtekből kiklónozott szerveket is. Így lett többek között mesterséges bőr, vér, szem, orr, gyomor, szív satöbbi. Azaz régóta rendelkezésünkre állt már a technológia mesterséges ember előállítására, csakhogy az az ember nem működne. Ha létrehozzuk, csak egy hullát kapunk cserébe. Agytalan hullát. És itt el is jutottunk a legkényesebb kérdéshez, minthogy az agy előállítását célzó orvosi, biológiai vagy éppen kibernetikai tevékenységek sorban csődöt mondtak. Eddig. Igen, hölgyeim és uraim, ki nem mondott kérdésükre a válasz: mi megcsináltuk annyi tudományos-fantasztikus film robotját, androidját, kiborgját, vagy ahogy tetszik. Ezek a gépek azonban nem fognak fegyvert ragadni ellenünk, létezésüket nem az emberiség elleni áskálódás fogja kitenni. Munkánk megkönnyítésére, magányunk enyhítésére, netán örömünkre hozzuk őket létre, amikor majd beindul a tömegtermelés. – Vegyes érzelmekből táplálkozó moraj zúgott végig a termen. Az igazgató megtámaszkodott a vetítő szélében, és kihúzta magát, hogy hangja győzedelmesen csengjen. – De ne menjünk ennyire elébe a dolgoknak, ma este a sikert megünnepelni gyűltünk össze, illetve még valami miatt – fenyegette meg ujjával az embereket utolsó szavai közben. – Mint minden berendezést, a mi robotunkat is le kell teszteljük. Műagyának matematikai-logikai működési tesztjein, a mentális és döntéshozatali képességeinek próbáin természetesen már túl van, most inkább arra vagyunk kíváncsiak, mint ember, mennyire illeszthető a társadalomba. Kezdve külseje élethű megalkotásával, társalgási készségén át, viselkedése legapróbb mozzanataival bezárólag. Akár hiszik, akár nem, ez a lény itt van maguk között – ismételt, ezúttal egyértelműen izgatott moraj –, és jó néhány napja találkozhatnak vele az intézmény területén. Ráadásul tudatában van másságának, ő is figyeli önöket. A kísérlet záró szakaszának első fázisa abból állt, öntudatlanságukban felfigyelnek-e egy ember különös, szokásostól eltérő jellemzőire, a neheze viszont most jön. Önök mostantól tudnak róla, hogy itt van. Ha így is megállja a helyét, győztünk. Köszönöm, mulassanak jól!

Tapsvihar tört ki. Az izgalom illatfelhő módján itatta át az embereket, máris erről sugdolózott mindenki. Az egymás számára idegenek félreérthetetlen pillantásokkal méregették a másikat. Mindenki tapsolt, kivéve a férfit az ajtónál, és ez azonnal feltűnt Sendy-nek. Lucy megrázta a réveteg lány karját.

– Na látod, hogy nem hoztalak rossz helyre. Erre én sem számítottam. Érted, egy robot van közöttünk.

Sendy különös arccal nézte a férfit.

– Te... kire gondolsz? – érdeklődött igazi kíváncsiság nélkül. Vagy csak a hanghordozása tette.

Lucy követte a pillantását.

– Jaj, hagyd már azt az alakot! Igyál inkább pezsgőt, és keress egy értelmesebbet!

A férfi hirtelen rábámult Sendy-re. Bár a lány megszeppent kissé, állta a tekintetet. A vonásai valóban olyanok voltak, mintha márványból faragták volna ki, szemei azonban melegséget sugároztak, ami átjárta és felhevítette a lányt. Akárha a kőkoponya rejtekében kicsi atomkohó lüktetne, hogy az élettelen testben élővé varázsolja a kaput a befalazott lélekhez. És a férfi elindult felé.

– Nem hiszem el! Idejön ez a szemét! – hallotta Sendy fél füllel. Fel sem fogta, és a férfi már ott állt mellette.

– Bocsánatot kérek előbbi modortalanságomért – közölte gépies megfontoltsággal, mintha a szöveget egy háttérben kifeszített vetítővászonról olvasná. – Nehéz napom volt. – Ami a beleélést illette, még a feleségét megcsaló férj szerepét sem játszhatta volna el egy szappanoperában, ahol azt bizonygatja: „nem, drágám, rajtad kívül nincs senkim”. – Nem szeretnék rossz képet festeni magamról önök előtt, ezért bocsánatukért esedezem. – Lucy majdnem közbeszólt, mert szent meggyőződése volt, hogy a fickó szórakozik velük. Legalább úgy csinálna, mintha tényleg bánná. – Ha megengedi... Luke! – vetette oda kurtán a férfi, miközben kezét nyújtotta Sendy-nek.

A lány kacsója valósággal elveszett a marokban.

– Sendy. A barátomat már ismered. Kérlek, ülj le hozzánk!

– Köszönöm! – Luke úgy foglalt helyet, mint akinek az előzmény merő formalitás volt.

Még csak el sem mosolyodott, gondolta bánatosan Sendy. Pedig, mint minden lánynak, az ő szívéhez is a mosoly az egyik kulcs.

– Iszol valamit? – tudakolta beletörődve Lucy.

– Nem, köszönöm!

Várt, hátha a férfi neki kezd valami csevegésnek, de azt ugyan várhatta.

– Mióta dolgozol nálunk? – tette meg helyette az első lépést meglehetősen kedvetlenül.

– Egy hete.

Sendy ivott, közben Luke-ot figyelte. Ezekkel a kurta feleletekkel végképp lerombolja magáról azt a képet, ami megmagyarázatlanul ott volt benne. Talán Lucy-nek igaza volt. Ez a fickó nem érdemli meg a figyelmet. De nem akarta ilyen gyorsan feladni.

– Úgy hírlik, megmentettél valakit – szólalt meg reménykedőn. Ezúttal azonban Luke egyáltalán nem válaszolt, de még egy arcizma sem rándult. Sendy szégyenlősen a pohara fölé hajolt.

– Nem akarsz róla beszélni? – kérdezte helyette Lucy. Luke legutoljára felvett testhelyzetébe kövülve a középen bulizókat bámulta. – Talán nem igaz?

– Lucy! – kapta fel a fejét Sendy.

Luke azonban most is ugyanolyan maradt, amilyen eddig volt, sem harag, sem sértődés, semmi, ami érzékeny pontra való tapintást jelzett volna.

– De igaz – jelentette be valamiféle matematikai példa végeredményét közlő stílusban.

– Nagyszerű, nem kukultál meg – folytatta a csipkelődést Lucy.

– Kérlek! – hunyorgott rá Sendy, aztán gyorsan a férfihoz fordult. – Ne haragudj! Gondolom, találsz itt kellemesebb társaságot is, mint...

– Nem haragszom! – Luke hangja annyira színtelen volt, hogy az még a haragnál is rosszabbat sejtetett: egyszerűen, mint akit egyáltalán nem érdekel, mi zajlik le a körülötte lévőkben. Hátratekerte a fejét, a mozdulattal azt a benyomást keltve, hogy elzsibbadt a nyaka; szeme talán overallos kollégája után kutatott.

Lucy felegyenesedett az asztal másik oldalán.

– Na jó, én feladom. A közelben leszek, ha kellek, Sendy.

Sendy megrémült attól, hogy egyedül marad ezzel a különös férfival, de összeszorította a száját, és hagyta elmenni barátnőjét. Megpróbált nyugalmat erőltetni magára. Ivott; a szénsav mind kiment a kólájából. Luke közben visszafordult az asztalhoz, pillantása megállapodott Lucy hűlt helyén, majd tovább indult, s következő állomása, a végállomás Sendy barna szeme volt. A lány ismét megborzongott a gyönyörtől. Így közelről még perzselőbbnek érezte a férfi nézését. Furcsamód akkor vedlette le összes gátlását, ha megfürödhetett azoknak a kicsiny atomkohóknak a sugárzásában. Szuggesztív erővel bírtak. A lány arcára földöntúli csodálattal keveredett várakozás ült ki. Poharat fogó keze súlytalan lassúsággal hullott vissza a fehér abroszra, szabaddá téve ezzel az utat a szájához. Ha a férfi most meg akarná csókolni, biztosan nem állna ellen. Az ez iránti vágy persze nem fogalmazódott meg benne ilyen tisztán, szavakba öntve, csak érzett valamit, aminek megértéséhez Lucy agyával kellett volna gondolkodnia. És ahogy pislogás nélkül itta a férfi tótükrű szemének bódító páráját, a szemeket közelebb és közelebb látta magához, egyszersmind felbukkant emlékei tengerének hullámaiból a régóta őrzött arc, hogy helyet cseréljen a férfiéval. Vagyis inkább eggyé lényegüljön. Nem érdekelte már, honnan ismeri, megtalálta a minta alapján az igazit, és kész volt átadni magát neki sorsa beteljesítéséhez. Így kérdezte egyszer Lucy-től: ez lenne a szerelem? Mindenesetre jó volt, s hát nem az számít? Mindegy, hogy szerelem vagy valami más, csak boldog légy.

De a boldogság tünékeny, akár a pillangó a viharos szélben. Luke arca elfordult tőle, és Sendy vonásait dér lepte be a rideg valóság szélfúvásában. Az előbbi kellemesség helyén fájdalom nyilallt a mellkasába. Erről sem tudta, mi az, csak sejtette. A szomszéd asztalnál valaki viccet mesélt, a hallgatóság harsány hahotázásban robbant ki. Ebben a pillanatban Sendy-nek sem volt kedve nevetni, de ahogy Luke érzéketlen profilját nézte továbbra is, előnyomakodott belőle a fájó elkeseredés.

– Te sohasem nevetsz? – Felindultan, már-már vádlón, de leginkább szívbemarkoló szomorúsággal hangzott a kérdés. Azt remélte lelke mélyén, a válasz újabb csákányt ad a kezébe feltörni a jeget.

– Miért nevetnék? – kérdezett vissza a férfi hűvösen. – Nem szeretnék a figyelem középpontjába kerülni, most inkább mennék. Viszlát! Majd még találkozunk. – És méretei ellenére úgy eltűnt a tömegben, mintha soha nem létezett volna, csupán Sendy képzeletében. De a fájdalom, amit itt hagyott, túlontúl valódinak tűnt. És elviselhetetlennek. Egy belső hangnak engedelmeskedve a lány felpattant, hogy kirohanjon a teremből, de az ajtót már nem érte el időben. Hangosan sírni kezdett. A közelben állók megütközve meredtek rá, majd váll- meg szemöldök vonogatva egymásra, és zavartalanul folytatták diskurzusukat. Sendy pedig a kövér könnyektől vakon valahogy kitapogatózott a folyosóra, innen azonban fogalma sem volt, merre tovább. El nem tudta képzelni, mi lett volna vele ezek után, ha Lucy, aki végig figyelemmel kísérte, a segítségére nem szalad. Védelmezőn köréje fonva karjait bekísérte a mosdóba, ahol aztán megállt a tükör előtt, és a zokogás még fokozottabban tört elő belőle. Hiába az ölelés, a csitító szavak, a szerető kezek meleg simogatása, ujjai közül, amikbe beletemette arcát, patakokban folyt a könnye. Nem tudta, mi van vele, azt sem, ott bent, mi történt, nem voltak magyarázatai, fogódzói a magyarázatokhoz, csak újra és újra azt érezte, nincs rendben vele valami, s ez tetézte baját. Fájdalmát nem tudta kézzelfogható dologhoz kötni, a benne dúló káoszból sírt bele a világmindenségen túli fekete semmibe. Lucy pedig, a barátnő megrendülten, tehetetlenül hallgatta, nézte, ő sem értette, de meg sem próbálta megérteni. A fájdalmat nem kell érteni. Épp elég, ha van. Akkor ott, a padon megpillantva azt a szempárt, talán ezt az érthetetlen boldogtalanságot fedezte föl, és tudattalanja arra sarkalta, hogy megváltoztassa, vagy legalább osztozzon benne. Egyik sem sikerült igazán. A segítséghez elengedhetetlen lett volna a felismerés, az osztozást pedig gátolta a látszólag előzmények nélküli érzelmi válság. Vagy a múltját nem ismerte eléggé a lánynak, vagy a múltat képzelt dolgok darabolták fel a valóság számára felismerhetetlenné. Lucy bárhogy küzdött ellene, elméjében a boldogtalanság fogalma egyre szaporábban cserélődött fel egy másikkal. Ő nem merte szóval megnevezni, árulásnak érezte volna barátnőjével szemben.

Kis idő multán Sendy sírása lecsillapodott annyira, hogy néhány alig érthető szót ki tudjon préselni magából. Lucy közelebb hajolt hozzá.

– Haza szeretnék menni... – olvasta le a szájáról.

– Persze. Megvársz itt? Kihozom a táskám.

Egy utolsó simogatás a lány hátán, azzal késlekedés nélkül sarkon fordult, hogy mielőbb visszatérhessen. A toalett ajtajában nagy lendülettel belerohant Luke izmos testébe. Meglepetten meredt rá annyi kis töredékpillanatig, míg tudatába el nem jutott, ki akadt az útjába, akkor aztán neki esett amúgy istenigazában, s két ököllel csépelte széles mellét.

– Te rohadék!!! Szívtelen dög!!! – sikoltozta emberi mivoltából kivetkezve, és az sem érdekelte, hogy ütései lepattannak a férfiról, mint egy vasajtóról, holott amaz rezzenéstelenül állta a lavinát, kísérletet sem tett a kirohanást megfékezésére. Végül magát fárasztotta ki, tántorogva elhátrált, csapzottan, szétbomlott fürtjei mögül szikrázó szemekkel nézett fel a szikla-merev arcra, mert utolsó lélegzettel még egy utolsó szitkot akart ráfújni. – Olyan vagy, mint egy... egy... – De kifogyott a szuszból. Tehetetlenül toppantott, majd beviharzott a pódiumterembe, magára hagyva eleven kőszoborra emlékeztető „céltábláját”.

Luke ábrázatán nem tükröződött csodálkozás, egyszerűen tudomásul vette a fejleményeket. Lucy távozta után a mosdó ajtajához lépett. Fittyet hányt a rajta fellelhető jelzésre, egyszerűen bement rajta.

Amikor kinyílt az ajtó és Sendy megpillantotta Luke-ot, teljesen elzáródtak a könnycsatornái. Reszketve az indulatoktól a csempézett falig hátrált.

– Mi bajod van? – kérdezte tőle a férfi a megindulás legapróbb jele nélkül. A lányban már óhatatlanul azt a benyomást keltette, lehelete zúzmarába vonja a csempéket, a tükörre pedig jégvirágok magvát hinti, amik aztán nagyon gyorsan ki is hajtanak.

Sendy nem hitte, hogy meg tud szólalni, de megpróbálta, és saját magát is meglepte az eredménnyel.

– Az... – nyelt egy nagyot, lenyelte az ízt, amit ez a kicsiny szócska puszta megszületésével hagyott a szájában –... az,... hogy szerelmes vagyok beléd, de nem tudom, miért... – Minél több szó bújt elő rózsaszín ajkai közül, úgy vesztette el maradék erejét. – Úgy érzem..., mindig rád vágytam,... de tudom, hogy ez nem lehetett így... – ez már túl sok volt, megint sírni kezdett, jóval csendesebben, szolidabban –... nem lehetett így,... mert akkor te is szeretnél... Azt hiszem...

Luke se meglepődést, se örömöt nem mutatott, figyelmes hallgatásba burkolózott.

– Nem érted? – nyöszörögte Sendy két csuklójával törölve a könnyeit. Kardigánjának mandzsettáin sötét foltokban terpeszkedett a nedvesség. Egy másodperce még úgy érezte, jó őszintének lenni. Hogy az őszinteség mindent feloldó szer. De most... – Szeretlek! Miért csak akkor nem számít ez..., ha én mondom?

Meggörnyedt a kiújuló sírástól, és Luke mindezt hergelő némaság törhetetlen burkából szemlélte. Volt a tartásában valami borzalmasat sejtető, valami kivárás féleség, mint aki a lány szenvedésének minden újabb pillanatában arra lenne kíváncsi, mi lesz a következő, akár a megfontolt tudós az egérlabirintus fölött.

– Mondj már valamit! – könyörgött neki Sendy. Az összeomlás határára került. – Mond, hogy nem akarsz látni!... Bármit, csak ne nézz így rám! – Luke mozdulatlanul állt tovább vele szemben, épp csak szembogara követte összeroskadó termetét. – Mond, hogy mást szeretsz!... Hogy ne emésszem magam feleslegesen...

Csuklott a sírástól, a levegő alig tudott bepréselődni a tüdejébe, az agya nem jutott elég oxigénhez. Elvesztette egyensúlyát, az ájulás hajszálnyira volt tőle. A radiátorra borult, ami szerencsére – nyár lévén – nem fűtött, és fémes hidege jótékony hatást fejtett ki rá. Keze valami keménynek nyomódott. Ez volt az a pillanat, amikor Luke végre megszólalt, de amit mondott, azt inkább magának mondta, mintsem a lánynak.

– A tesztben erről nem volt szó. – Épp csak a neheztelő fejcsóválás hiányzott hozzá.

Sendy úgy remegett, mintha tövisek szurkálták volna.

– Miért kínzol...?

Luke lépett egyet előre.

– Szóval tényleg nem emlékszel rám?... Nem emlékszel, hogy téged mentettelek meg? – Láss csodát, elmosolyodott, de a mosoly inkább fintorra, sőt mi több, önelégült fintorra emlékeztetett, még jó, hogy Sendy nem láthatta karjaiba temetkezve. – Megint nekem volt igazam. A baleset sokkal súlyosabb károkat okozott, hiába mondtam azoknak a barmoknak. Túlreagálsz bizonyos dolgokat. – Luke újabb lépést tett a lány felé, csak a mozgásából lehetett kiismerni némi tanácstalanságot. Úgy tűnt, valóban most jött rá valamire. Erőtől duzzadó kezét a lány vállára tette. – Na gyere, rendbe kell ezt hozni...

Sendy felsikoltott az érintésre. Reflexszerűen felkapta azt a kemény valamit, a súlya már vitte is a kezét, teste fordulása megadta hozzá a kellő lendületet. A tárgy tompa csattanással állt meg félúton. A levegő megfagyott körülötte, majd elzuhanó test zaját lehetett hallani. Sendy könnyein át a földre nézett. A férfi rángatózó teste a lába előtt feküdt. Kettérepedt koponyájából kilógott egy darabka agyvelő, overallja színével vetekedő vére sötét folyamban zubogott a lefolyóba. Hideg ajkai szétnyíltak, összezárultak, talán segítségért, talán bocsánatért, vagy csak hogy válaszoljon a folyosón elhangzó hívásra.

– Nem láttátok Luke Swarczenberget? Az ő keze gyümölcsét ünnepeljük, erre eltűnik, mint a kámfor.

Sendy már nem érezte verni a szívét. Kiapadó tekintetét az ajtóra függesztette, mely tárva nyitva volt. A döbbent Lucy állt a küszöbön, kezében a táskája, amiért elment. Sokáig nem jött vissza, ki tudja miért, de az arca elárulta, hallhatott valamiről a teremben. Valamiről, amit nem tudott hová tenni zaklatott lelkében, minősíteni saját érzelmi skáláján; mellyel szembesülni, ahelyett, hogy elfusson, merő lelkiismeret hozta. Pedig képtelen volt maradéktalanul odaigazítani hozzá saját szerepét, megerőszakoltnak vélt énjét, s elerőtlenedés nélkül megítélni az elviselhetőséget már-már maga alá temető szörnyűség fényében, aminek nyers kézzelfoghatósága ott hevert középen. Iszonyodva nézte a hullát, aztán a barátnőjét, de ekkor már nem iszonyat volt a szemében. Helyébe szomorúság és csalódás násza bújt. És ez nem a gyilkosnak szólt.