2010. október
Az eső szerencsére elállt, és Ildikó megint ott állt a sírnál. Eltemették szeretett nagypapáját, ő pedig már indult volna haza, de előtte még el akart búcsúzni Ilonkától úgy, ahogy tizenöt éve nem tette meg. A temető, a nagyszülők háza, Kati és Nóri visszahozták azt a régi nyarat, és vele Ilonkát. Eddig magának sem merte bevallani, hogy lelkiismeret-furdalás gyötri; úgy érezte, nem tett meg mindent, hogy fényt derítsen a rejtélyre, ezért próbálta minduntalan kerülni a témát.
Ahogy az elhanyagolt sírt nézte, önkéntelenül is lehajolt, hogy kihúzzon a földből néhány szál gazt. Pár perc elteltével már buzgón gyomlált, miközben némán beszélt a sírhoz.
„Bocsáss meg, kérlek. Annyira szerettem volna kideríteni, ki tette ezt veled. Nagyon sajnálom, hogy kudarcot vallottam”- a szemébe szökő könnycseppektől nem látott semmit. Mély gyászából a háta mögött felhangzó léptek zaja szakította ki. Hátranézve meglepődve látta, hogy a falu plébánosa az, aki felé közelít. Ildi felegyenesedett, egy tincset kitörölt a homlokából. Nem tudta elképzelni, mit akarhat tőle a pap.
- Nagyon örülök, hogy itt találom. Beszélni szerettem volna önnel, de attól tartottam, hogy már elutazott.
- Csak búcsúzni jöttem. Tudja…ismeri a történetet?- kérdezte a lány a sír felé bólintva.
- Igen, és azért vagyok itt. Azt hiszem, itt az ideje, hogy ezt átadjam. – mondta a pap, és egy megsárgult borítékot nyújtott át Ildinek. A lány döbbenten meredt rá, majd a borítékra. A plébános igyekezett magyarázattal szolgálni.
- Az elődöm, Lajos atya bízta a gondjaimra ezt a levelet azzal az utasítással, hogy csak bizonyos körülmények között adhatom át a családnak. A családból elsősorban önre gondolt.
- Lajos atya…emlékszem rá. Tizenöt éve, Ilonka temetésén ő celebrálta a misét, ugye?
- Úgy van. Felzaklatta őt az eset.
- Mindnyájunkat felzaklatott.
- Félreért engem. Lajos atya nagy figyelmet szentelt az ügynek, lévén ő volt az egyetlen, aki tudta, mi történt.
- Hogy? –kiáltotta Ildi hirtelen a pap felé fordulva.
- Annakidején a gyilkos meggyónt neki. |