Egy nap, mikor nem jött el Micukó, összevitatkoztunk valami jelentéktelen dolgon Takezakival. Mindketten tudtuk, hogy tulajdonképpen a lány kegyeinek elnyeréséről szólt a dolog. Takezaki mindig is féktelenebb természetű volt, akkor is ő rántotta elő elsőként fakardját. Olyan gyilkos erő csillant meg egy pillanatra a szemében, amiről addig nem is tudtam. Ösztönösen hátrébb szökelltem, előrántva én is fakardomat. Így köröztünk jó ideig egymás körül arra várva, hogy a másik kezdje meg a támadást. Vibrált a levegő a feszültségtől.

A fakard egy hozzáértő kezében félelmetes fegyvernek számít. Elég egyetlen jól irányzott csapás, és máris halálos kimenetelű lehet a küzdelem. Mindketten tudtuk, hogy ez az összecsapás akár végzetes eredményű is lehet. Nem jutott eszünkbe, hogy hová jutott valamikori barátságunk. Megbűvölt minket a cseresznyefa virága, a szakura bódító szépsége.

Takezaki lassan feje fölé emelte kardját, majd villámgyorsan támadott. Hárítottam, majd oldalról visszavágtam, amit kivédett. Éreztük, hogy - bár mindkettőnknek más a kiemelkedőbb képessége -, mégis kiegyenlítjük egymást harci tudásban. Sokáig újra csak kerülgettük egymást, míg tekintetünk egymásba fúródott. Próbáltam legyőzni, de Takezaki állta a pillantásomat. Nem vettük észre, amikor Micukó megjelent. Egyből érzékelte, hogy ez nem játék kettőnk között. Közénk rohant, pont akkor, amikor Takezaki újra lesújtott. Rémülten észleltem a lány beavatkozását. Bár fakardomon tompult az ütés ereje, de Takezaki kardja tovább szelve a levegőt Micukó kezén csattant. Tisztán hallottam a csont roppanását. A lány felsikoltott, majd elájult.

Takezaki egy pillanat törtrészéig lebénulva állt ott, fakardja kihullott kezéből, szemében rémülettel kevert düh és fájdalom keveredett, majd sarkon fordulva elfutott.

∞

Micukó keze idővel meggyógyult, de jó ideig nem találkoztunk. Takezakit nem láttam többé, elmenekült – tartva a daimió haragjától. Engem apám nagyon szigorúan megbüntetett. Fél évet egy hegyi kolostorban kellett eltöltenem szerzetesek között, keményen dolgozva, esténként egy rideg cellába zárva. A papok elsődlegesen a vallást gyakorolták, de jártasak voltak a pusztakezes harcművészetekben is. Így aztán Buddha törvényeinek gyakorlásán túl sokat tanultam tőlük, javamra vált a sok testgyakorlás, megizmosodtam.

Alig ismert rám Micukó, mikor legközelebb találkoztunk. Igaz, én is meglepődtem, mennyire megváltozott, bimbózó virága még gyönyörűbb lett.   

Rövidesen én is hűségesküt tettem a daimió szolgálatába szegődve. Véres hüvelykujjammal kellett megpecsételni a hűségeskümet, amellyel arra köteleztem magam, hogy feltétlen engedelmességgel tartozom a daimiónak. Ha a szükség úgy hozza, gondolkodás nélkül fel kell áldoznom életemet.

A harcművészeteken túlmenően elmélyültem a kalligráfia (szépírás) tudományában is. Bár tökéletesen uralkodtam testemen és lelkemen, elsajátítottam a busidó harci szellemiséget, időnként valahol legbelül ismeretlen érzések rohantak meg, amelyek sok mindent megkérdőjeleztek környezetemmel kapcsolatban. Sokszor eszembe jutott az anyám óvó mosolyában megbúvó félelem. Nem értettem. Nem tartottam semmitől, nem féltem a haláltól, tudtam, hogy a karmám beteljesedése része a természet körforgásának.

Ez a szorongató érzés csak felerősödött bennem apám váratlan halálával. Egyszer, mikor kilovagoltak a közeli erdőbe, ninják támadták meg orvul. Csapdába csalták a kis csapatot, és lenyilazták. Senki sem menekült meg. Heteken át kerestük a ninják nyomát, de mindig eredménytelenül értünk haza.