A daimió halála után három évvel, egy késő őszi napon változott meg minden. Úrnőm folyamatosan gyengélkedett, az új férje – Kagura, egy távolról jött, nem vér szerinti rokon -, gyenge jellemű, tartás nélküli ember volt, akit én sem tudtam úgy becsülni, igazándiból az asszony és lánya szolgálatában éreztem magam továbbra is, a valamikori gazdám kívánsága szerint. Utólag hamar kiderült, Kagura csak a vagyon miatt akarta a házasságot. Láttam, hogy nem szereti őket, hátsó érdek vezérli cselekedeteit, mintha mindig útjában álltak volna. Sokszor kijött a béketűrésből, ilyenkor éktelenül üvöltözött, mindenki menekült előle. Kényes helyzetemben – hiszen neki tartoztam volna hűséggel -, próbáltam védeni asszonyomat és Micukót. Legtöbbször tehetetlennek éreztem magam, hosszú órákon át gyötrődtem, tudtam, rövidesen helyrehozhatatlant fogok tenni, akármilyen következményekkel jár is. Hűségesküm húrja feszült, mint felajzott idegen a vessző. Igazságérzetemet, néma dühömet néha szakéba (rizspálinka) fojtottam. A változást mégsem én okoztam. A sors útjának erre az ösvényére sohasem gondoltam volna.    

Szerencsétlenül jött össze minden. Aznap az egyik szamuráj társam fiúgyermekének világra jöttét ünnepeltük egy nyilvánosházban. Akkoriban ilyen körökben teljesen elfogadott, szinte kötelező jellegű volt, hogy férfiember gésákkal szórakoztassa magát, ez szerves részét képezte a mindennapos életnek. A nők társadalmi szerepe teljességgel alárendeltnek számított, az alsóbb rétegekből származó családok szorult helyzetükben már kislány korukban eladták a lánygyermeket, akinek nagy kiemelkedést jelenthetett, ha a hosszú tanulóévek alatt tökéletes szinten elsajátította a teafőzés, tánc, énektudás tudományát. Még népszerűbb volt, aki hangszeres kísérettel ejtette kábulatba a szakétól megmámorosodott férfiakat. A csinosabbak, tehetségesebbek némelyikének pártfogoltja volt, akivel kapcsolatban titkos reményt szőhetett az illető hölgy, hogy egyszer talán feleségül is veszi. Persze, ez ritkább volt, mint egy tökéletes haiku (rövid versforma).

Hajnalodott már, amikor agyam hátsó szeglete veszélyt jelzett. Éppen két samiszenen (lant) kísért énekszám között emeltük újra magasra a szakés poharat, amikor megmerevedett a kezem, hirtelen borzongás futott végig rajtam. Egy különös érzéktől vezérelt riasztás érkezett, hogy valami nincs rendben. Megváltoztak a belső körön kívül eső hangok, természetellenesen nagy volt a tudaton túli csend. Felpattantam, társaim kérdőn néztek rám, az egyik gésa ijedtében felsikoltott feldúlt arcom látványától. Megéreztem a bajt. Szótlanul kirohantam az éjszakába, menet közben ösztönösen ellenőrizve kardjaimat. Érintésük, mint mindig, most is megnyugvást hozott, önuralmam, tiszta gondolkodásom visszatért, egy pillanat alatt kijózanodtam. A többiek némán követtek a nagy ház felé. Belépve a kapun már tudtam, hogy beigazolódott gyanúm. Az őrség nem volt a helyén. Ami aggasztott, hogy holttestet sem láttam. Egyszerű fosztogatók nem törődnek az ilyesmivel. Különben is, még mindig túl nagy volt a csend. Hátborzongatóan mart belém a felismerés, mikor egy sötét árnyat láttam elsuhanni, és két társam holttan rogyott össze. Egyikük vére ruhámra fröccsent. Valaki a torkához kapott, egy nyílvessző állt ki a nyakából. A bugyogó hang közben már cselekedtem; a legközelebbi árny felé szökkenve kirántottam kardom, és ugyanazzal a lendülettel félbevágtam az emberi testet. Valaki ninjákat bérelt fel. A legravaszabb, legveszélyesebb gyilkosok, akik léteznek. Talán ugyanazok, akik apámat tőrbe csalták. A tudattól furcsa módon még jobban megnyugodtam, éreztem, hogy ura vagyok testemnek, ugyanakkor a felfokozott izgalmi állapot kellő nyomást gyakorolt bennem a másodperc töredéke alatt ahhoz, hogy tökéletesen ellazuljanak izmaim. Ösztönből cselekedtem, parancsszavakat harsogtam, mire társaim is kezdtek magukhoz térni az első döbbenetből.

A belső szobák felé rohantam tovább, csak egy pillanatra lassítva, amikor két sötét alak keresztezte utamat. A katana egyet villant, az egyiknek a feje, a másiknak az egyenes kardot tartó keze hullt a levegőbe. Egy dobócsillag fúródott a jobb karomba. Csak remélni mertem, hogy nem mérgezett. A tapadó izom szélét érte el, kirántottam, nem éreztem semmi fájdalmat. Visszadobtam, de nem talált, mert támadóm arrébb szökkent, ami annyi előnyt jelentett, hogy az egyik lába kikerült a fényre. Láttam, amint előkapja íját. Túl nagy volt a távolság, így rövid kardom dobtam felé. A vakizasi egy pördülés után célba talált, a test tompán puffant. Míg azon gondolkoztam, vajon hányan lehetnek, a háló felöl meghallottam úrnőm rémült sikoltását.

Ahogy haladtam előre, úgy láttam a kegyetlen mészárlás nyomait. A ninják mesterei a hangtalan támadásnak. Itt is a meglepetés erejével csaptak le a gyanútlan áldozatokra. A ház lakói, a védő szamurájok véres holttestei hevertek mindenütt. Még kétszer kellett használnom a katanát, mire beértem. Addigra három társamnak sikerült csatlakoznia. Mikor feltéptem úrnőm hálóját, már a sarokban feküdt élettelenül, kimonója félrecsúszva, halvány keblére villant egy holdsugár. Felette egy ninja épp kirántotta rövid kardját. A testből semmivel össze nem téveszthető hangú szörcsögő levegő tört elő. A sötét alakot egy keresztvágással sikerült meglepnem, mire vagy fél tucatnyian tűntek elő a semmiből. Iszonyatos öldöklés kezdődött, amely valójában nem tartott fél percnél tovább. Könyörtelen voltam és nagyon gyors, nem volt felesleges mozdulat, testem minden porcikája rohanni akart tovább, Micukóhoz. Bár agyam azt sugallta, már késő, ezt ő sem élhette túl. Vörös, fekete és fehér volt körülöttem minden, csak szétszabdalt holttestek, vagy nyöszörgő sebesültek maradtak. A tatami vértől tocsogott, mikor kiléptem. Micukó szobája üres volt, csak egy ninja feküdt mozdulatlanul, szúrt sebbel mellkasán. Kirontottam a kertbe. Ha még él, csak egy helyen lehet!

Az apró fahíd megreccsent alattam, a forrás után balra fordultam a sziklák felé. Ott volt a kicsiny rejtek, Micukó titkos barlangja, amelynek bejáratát egy bokor teljesen eltakarta. Halk, sziszegő hangot hallottam, mire ösztönösen irányt változtattam. Egy nyílvessző fúrta át ruhám széles ujját. Földhöz lapultam. Épp idejében, mert több irányból éreztem támadókat a kertben. Furcsa, mintha itt vártak volna rám. Még jó, hogy nem árultam el a rejtekhelyet! Ha egyáltalán oda bújt a lány. De az is lehet, már nem él.