Fura mozi, döcögő, másodosztályú lesállásból, pattogatott kukorica és reklámok nélkül. Kattogó szinkronhangok. S a kép, a sosemváltozó film: kocogó fák, elguruló bokrok, mászó vagy vágtázó kocsibogarak, állomásnevek, biciklit toló bácsikák, restikből gomolygó cigarettafüst, unatkozó motoros a sorompónál, anyátlan lakótelepek, bedőlt kerítésű házikók, hegyek-dombok-utak-sínek és színek vagy csillagok.
Régi film ez: Jávor zötyög a vonaton szerelmes-halálos tavasszal, Tutajos mereng Tüskevár felé, Esti Kornél először csókol a fiumei gyorson. Régi film ez. Régi. És nagyon hosszú még.
Talán egyszer a monoton kattogásba belekiált a lelki hangosbemondó: „Boldogság, végállomás. Köszöntjük kedves utasainkat.”
Talán.
Egyszer. |