Oly káprázatos, tüneményes csodát,
oly elbűvölően vonzó színpompát,
mely beragyogta az eget alkonytájt,
még nem láttam, mióta a szemem lát.
Felejthetetlen tüzes égi díszben
ment le a nap, s festette a felhőket
pirosra, lilára, a szegélyüket
sárgára, így öltve díszköpönyeget.
Mint lávagolyó, mely úszik a légben,
melynek lángjai tüzes felhő-egek;
olyan lassan, de biztosan közelgett,
a piros horizont messzi szélihez.
Ott még-egyszer áttekintett a rónán;
mint mikor a halni készülő ágyán
utoljára körül néz segélyt várván,
aztán lebukott tündöklően, némán.
|