A színész
Letette a poharat, és lassan a gomb felé nyúlt.
Egy jellegtelen, apró mozdulat, és máris csönd támadt a szobában. A TV bemondó harsányra hangszerelt semmitmondása félbeszakadt.
-Ö is levelezőn végezte az általánost.- gondolta kedveszegetten.
Még most sem, 55 évesen sem volt képes akárcsak közömbösen hallgatni a magyartalan, pocsékul hangsúlyozó, szókincsmentes beszédet.
Tanárai jó munkát végeztek. Ezerszer elátkozta pedig őket, amikor századszor is újra kellett kezdenie ugyanazt sort. Shakespeare. III. Richárd. „Mondd, hogy megöljem magam, és megteszem!”.
Még most is érzi a mondatok szikrázását, beleborzong a bőre, ahogy a szavak vágnak, a szavak védenek, a szavak ölnek.
-Cifragúnya.- legyintett az újra föltámadó rosszkedvvel.
-Mire megyek vele? Mondhatom százszor, jól és rosszul, hangosan és hangtalanul, oly mindegy. Legfeljebb a kutya prüszköl, és ólálkodik ki a konyhába, más úgysem hallja.
Érezte, hogy megint előkúszik az önsajnálat, a fájó, heves vágy a színpad után.
Nem akart erre gondolni. Hosszú hónapok óta a legtöbb idejét a fotelban ülve, emlékeivel beszélgetve töltötte.
Mennyi próba, mennyi előadás, mennyi taps...
Lassan egy éve, hogy a balesetben elvesztette szeme világát, de még most sem volt képes megbékülni a helyzetével.
Annyira igazságtalan! Miért pont ő, a neves színész? Miért vele kellett megtörténnie? Nem is ő volt a hibás, az a nyálasképű ifjonc egyszerűen belérohant.
A kórház. Furcsa szagok, ismeretlen hangok, tompa fájdalom a fejében, a kezében, a lábában.
Az orvos megpróbálta kíméletesen közölni a hírt: minden csontja összeforr, még hegek, forradások sem lesznek, de végleg megvakult.
Napokig várta, hogy csoda történik, és a diagnózis hibásnak bizonyul, de ahogy egyre több lett az aggályosan kíméletes látogató, egyre kevésbé burkoltan céloztak arra, hogy meg kell barátkoznia a gondolattal, úgy esett egyre jobban kétségbe.
-Micsoda morbid nyelv! - gondolta keserűen. "Barátkozzam" a vaksággal? Nohiszen... kinek kellene egy ilyen barát?
-Eh. Ez csak szócsavarás.
Tanácstalan lett. Mihez kezdjen magával? A színészet az élete! Semmi máshoz nem ért.
Azt mondták, szavalhatna a vakok rendezvényein, örülnének neki.
Végül elvállalta, mert szeretett verset mondani, és még ez is több volt a semminél.
De csak azok a percek hoztak örömöt, amikor költők világa föléledt hangjában.
Az idegen helyen csak botladozott, hiába fogták a karját, hiába segítettek, hogy mikor merre és mennyit lépjen.
Utólag bevallotta magának, hogy félt. Egy rossz lépés, és nekimegy valakinek, vagy őt lökik fel.
Nem tudta, hogy a vakok világa milyen kifinomult, mennyire vigyáznak egymásra és önmagukra. Akik ügyesebbek, segítik a többieket.
Még egyszer elvállalt egy szereplést, de annyira dobogott utána a szíve, hogy végül meggyőzte magát, hogy ez nem neki való.
Mihez kezdjen az életével?
Újra meg újra visszatért a kérdés, ott lebegett a reggelében, estéjében, minden percében.
Gyakran álmodott a régi sikereiről, a barátairól, akiknek igyekezett megőrizni az arcát emlékezetében.
A legutóbbi szerepe volt a kedvence. Minden színész vágya, hogy egyszer egyedül legyen a színpadon, de a monodráma ritka, és csak keveseknek adatik meg a dicsőség.
Neki megadatott. Egy teljes szezonon át, minden előadás telt ház előtt!
Még a kritika sem fanyalgott túlságosan, a pályatársi irigykedés sem lépte át az elviselhetőség határát.
Boldog volt. Talán túlságosan is.
Nem ette soha nagykanállal az életet, nem próbált minden nőt ágybavinni, és nem is ivott mértéktelenül.
Azért nem panaszkodhatott, mindig volt nőkből választék, de két balvégzetű házasság után inkább egyedül maradt.
Vendéglőbe járt vacsorázni akár volt aznap előadás, akár nem. Mindig ugyanoda. Tetszett neki, hogy Géza úr, a tulajdonos mindig elésietett, és sugárzó arccal, de nem harsányan üdvözölte.
Törzsasztalánál üldögélt gyakran több órát is, és csöndesen figyelte az embereket.
Az eldugott, kis utcában, ahol az étterem előtti lámpa örökké hunyorgott, sohasem volt nagy forgalom.
Géza úr büszkén mondta magáról, hogy ő konzervatív ember, így nem volt tévé a helységben, sőt a rádió sem ordított, és még villódzó, színes lámpák sem akarták megzavarni a vendégek nyugalmát.
Az asztalok mindig szépen, ízlésesen terítettek voltak, és apró mécsesek játszottak a tányérok és poharak között.
Az étlap ugyan nem volt túl változatos, de Ernő szakács megbízhatóan elfogadható étkeket készített.
A színész már megszokta, hogy még a régi vendégek is lopva vetnek rá egy-egy pillantást, és olykor meg is szólítja némelyik. Nem érezte tolakodásnak.
A barátnőit is általában idehozta, olyankor még figyelmesebb bánásmódban volt része.
Amióta megvakult, nem járt ott egyszer sem.
Összeütötte a tenyerét.
-Vajon meddig élek az emlékeimből? -kérdezte félhangosan.
Tudta jól, hogy vagy talál valami elfogadható célt, vagy jobb, ha mielőbb végez magával.
A bejárónő, aki alkalmi szeretője is volt régebben, kíméletlenül megmondta:
-Művész úr, vagy összekapja magát, és belefog valami értelmesbe, vagy meglátja, a menhelyen végzi, vagy még rosszabb történik!
Anyagi problémái nem voltak, szépen keresett, nem szórta sosem a pénzt, és még a családi örökség is megvolt. Élete végéig kitart kényelmesen.
Gyerekei meg nincsenek.
Megint egyszerre rohanták meg az érzések: sosem akart apa lenni, mert úgy érezte, ez nem neki való szerep, nem tudná jól eljátszani, rosszul meg nem szabad. Viszont milyen jó lett volna néha egy-két vidám, szaladgáló, kotnyeles palánta.
És akkor most nem lenne egyedül.
Azaz mégis... Nincs joga más életét elvenni, zsarnokoskodva annak ideje fölött, amíg úgyahogy gondoskodni tud magáról.
Felsóhajtott.
-Micsoda szerep volt!
Alig akarta elhinni, hogy megkapta. Úgy érezte, mindent elért, amire vágyhatott, akár meg is halhatna. Helyette megvakult.
-Akár vakon is végig tudtam volna csinálni.
A gondolat szinte megállt a levegőben.
Vakon...
Őrültség! Ki látott már vak színészt?
A gondolat mégsem hagyta nyugodni. Lelki szemeivel látta, amint ül a színpadon abban az ormótlan nagy fotelben, félig háttal a közönségnek, a szavak szinte izzanak, a közönség néma csöndben figyel.
Alig kell mozogni. Egyszer-kétszer fölállni, csak pár lépés, fölvenni a dohányzóasztalról azt a régi levelet, később meg a tárcát.
Ha behunyja a szemét, minden hangot, minden mozdulatot vissza tud játszani.
-Nem is kell behunynom a szemem -jutott eszébe, és most ez valahogy kevésbé volt fájó.
Másnap és harmadnap is ezen tűnődött. Vakon eljátszani a darabot.
Egyre inkább érezte, hogy képes rá, meg tudja csinálni.
Még nem szólt a barátainak, nem szólt a rendezőnek, előbb föl akart készülni az ellenvetéseikre. Abból biztosan lesz bőven. No meg a műsorrend.
Nyáron történt a baleset, szerencsére nem kellett fölforgatni az előadásokat.
Hogyan lehetne beilleszteni legalább néhány előadást? Megoldható, persze, hogy megoldható, ha az igazgatót sikerül meggyőzni. Elvégre régi barátok.
Többször is meglátogatta, és nem pusztán kötelességből.
A színész jól ismerte a gondolkodását, gesztusait, még vakon is tudta, hogy mikor babrálgatja a nyakkendőjét, amit ki nem állhatott, mikor csapja váratlanul keresztbe a lábait, és tudta, hogy ez mit jelent nála.
Kemény ember, nyakas és bohém. Színész volt maga is, tudja jól, mit jelent a színpad, és mit jelent annak hiánya.
Az volt az elve ugyanis, hogy az igazgató ne játsszon. Különösen a saját színházában ne.
Lassan vége a tavasznak. Egyre nehezebb koncentrálni az előadásokon, a fárasztó szezon, a közeledő szünet egyre követelőzőbb.
Ha most belefogna, meggyőzhetné őket.
Tudta magáról, hogy rendkívüli az akaratereje. Ami igazán fontos volt számára, azt mind elérte. Elhatározta, hogy színész lesz, és attól fogva, minden más vágy semmiségnek tűnt.
Ahogy a borospoharat ajkához emelte, eszébe jutott a perc, amikor felvételire várt.
Sosem volt vallásos, inkább közömbös, nem is emlegette Istent, de akkor igen.
-Istenem, színész akarok lenni, ez minden vágyam! –gondolta akkor, és egész bensője ezzel az érzéssel telt meg.
Megállt a keze a levegőben.
Volt egy másik, hasonló perc. Amikor egyik neves pályatársát látta egy monodrámában.
A hátsó sorban ült, mint bármelyik néző, és irigység nélküli csodálattal nézte a darabot. Olykor megrándult a keze, lába, ajkai némán formálták a szavakat, hiszen betéve tudta a szerepet.
Amikor az előadás véget ért, és egy súlyos percig néma csönd honolt, majd elemi erővel feldübörgött a megérdemelt vastaps, a nézők felállva éljeneztek.
Elszorult az ő torka is, egy tétova könnycsepp kéredzkedett le az arcán, akkor, akkor gondolta újra ezt:
-Istenem, monodrámát szeretnék játszani, ez a mesterség csúcsa.
És teljesült ez is.
Persze voltak más vágyai, kívánságai, de azok nem voltak teljes lelkéből valók, nem adta volna az életét értük.
Arra gondolt, vajon hol is olvasta, hogy a valódi, egész szívből jövő kívánságok mindig teljesülnek?
Hol is, hol is…
Mindegy, nem ez a fontos. Lehet, hogy igaz? Akkoriban úgy vélekedett, hogy az akarat diadalt arat, és ha mégsem, akkor nyilván egy nagyobb akarat keresztezi.
De lehet-e erősebb bármi annál, mint amire az ember őszintén fölteszi az életét, ami nem futó szeszély, hanem kísérője éjjel és nappal?
-Már csak azt kellene tudnom, vajon valóban ezt akarom, vagy csak a reménytelenség diktálja.
A következő napok még a szokottnál is nyugtalanabbul teltek. A vágy, hogy újra a színpadon állhasson, egyre erősebb lett.
Végül elszánta magát.
Május utolsó napjára meghívta barátait. Csupa színházi ember, a másfélékkel már régóta nem tudott meghitt kapcsolatba kerülni.
Sokan voltak. Eljött az igazgató, a rendező, ott volt sok színész, még a technikai stábból is többen.
Kellemes vacsora volt, bár ő érezte, hogy nagyon ügyelnek rá, nehogy olyat tegyenek, amivel megbánthatják. Nemigen voltak félbehagyott mondatok, amit egy-egy grimasz vagy kézmozdulat fejezett be.
Tapintatos emberek.
Jócskán fogyott már a vörösborból, amikor a színész megköszörülte a torkát.
-Barátaim! Valami fontosat szeretnék mondani nektek!
Csönd lett, szinte érezte a rászegeződő pillantásokat, a keresztül-kasul futó gondolatokat.
-Van egy nagy vágyam. Egyetlen egy, hatalmas vágyam.
Szeretnék visszatérni a színpadra.
A csöndet harapni lehetett volna, tisztán hallatszott a konyhából a falióra ketyegése.
-Tudom, őrültségnek hangzik, de higgyétek el, alaposan átgondoltam mindent.
Azt a darabot el tudnám játszani vakon is, csak a betanuláshoz kellene egy kis segítség.
Mindenki egyszerre kezdett beszélni. A színész szinte nem is hallotta, szíve a torkában dobogott. Elkezdődött hát. A kocka el van vetve.
Sorban jöttek az ellenérvek, de ő fölkészült mindegyikre.
Csak egy előadást kért egy héten. Aztán csak kettőt egy hónapban. Ahogy fogytak az érvek, és fogyott a bor, úgy szelídült a társaság, úgy lett egyre inkább elgondolkodó.
Végül az igazgató vetett végett a vitának.
-Átgondoljuk, András. Most még nem mondhatok se igent, se nemet.
Egyedül maradt a csönddel, a felfokozott izgalommal. Sikerülni fog. Érezte, hogy menni fog. Nem zavarta, hogy másnak esélye sem lenne a helyében, tisztában volt a személye varázsának, ami nem kis részben közismert becsületességéből, és barátai iránti hűségéből táplálkozott.
A következő napokban kevesebbszer keresték, de úgy érezte, sínen lesz a dolog.
Kisebb részletkérdésekkel kellett foglalkoznia, úgymint a színházba és onnan hazajutás, és más apróságok.
Végül az igazgató érte jött személyesen.
-Gyere András, bemegyünk a színházba, megnézzük, mit is tehetünk.
Érezte, amint a boldog mosoly végigömlik az arcán.
-A kamaraterembe megyünk, ott próbálunk.
És elkezdődött!
A színpad bejáratáig kísérik, mondták, onnan övé a terep.
Meg kellett tanulnia a tárgyak helyét, az irányokat jól eszébe vésni.
A rendező felajánlotta, könnyíti a szerepet, hogy kevesebbet kelljen mozognia, de ő nem volt hajlandó semmilyen változtatásra.
-Meg tudom tanulni, meg tudom csinálni. – hajtogatta makacsul.
Lassan véget ért a nyár.
Ő minden áldott nap gyakorolt, törhetetlen elszántsága szinte félelmet keltett.
És elkezdődött az évad.
Szeptember végére tűzték ki az ő premierjét.
Egész éjjel nem aludt semmit, a korán érkező bejárónő csak a fejét csóválta.
-Művész úr, épp most kellene kipihentnek lennie! Főzök egy gyönge teát magának.
Délelőtt tudott egy kicsit szundikálni, de az adrenalin egyre hevesebb hullámokban száguldott benne.
Belépett a színpadra, és hallotta, hogy egy-két tenyér összeverődik. Attól kezdve megszűnt a világ, csak beszélt, sírt, nevetett, kiabált és suttogott, fölugrott és járkált, visszaroskadt a fotelbe és újra beszélt.
Csak az előadás volt, csak abban élt, a külvilágot nem is érzékelte.
Amikor elhangzott az utolsó szó, lehulló keze befejezte az utolsó gesztust, szinte tapintható volt a csönd, éppen úgy, mint amikor ő volt a néző.
És eljött a tapsvihar, az ováció is. Arra fordult, és meghajolt. Görnyedten maradt percekig, szeméből patakzott a könny.
Végül visszarogyott a fotelba, mely most is félig háttal volt a nézőtérnek.
Megvárta ott, míg a nézők elmennek, hiszen így állapodtak meg a rendezővel.
A barátai mind körülvették, dicsérték, vállát veregették, de ő alig érzékelt valamit.
-Megcsináltam. Istenem, megcsináltam.
Hazavitték, és néhány barátjával még egy-két órát adomázgattak.
Eljött a második előadás ideje, majd a harmadiké, negyediké.
A napjai immár értelemmel teltek meg, érdeklődni kezdett a világ után, mohón hallgatta a híreket.
Nem foglalkozott vele, mit hoz a jövő, boldog volt, más nem számított.
A hónapok gyorsan teltek.
Egyik este egy halvány gondolat kezdett motoszkálni benne.
Szép, nagyon szép, hogy játszhat, csodálatos a siker, de mégsem tökéletes…
Valami hiányzik.
Ismerte magát, tudta, hogy lelke legmélyén valami készül.
Amikor fölismerte, teljesen magától értetődőnek tűnt.
A közönség látványa hiányzott.
Hiába próbálta megmagyarázni magának, hogy ez már igazán hálátlanság, a vágy többé nem aludt ki.
-Bárcsak visszanyerhetném a látásom!- kiáltott föl.
De az a belső zengés, ami az igazi kívánságait kísérte, nem hangzott föl.
-Úgy látszik, mégsem erre vágyom. –gondolta csodálkozva.
Már biztos volt benne, hogy ez a kívánságosdi valóban működik.
Nem tudta a gondolatot mégsem kiverni a fejéből.
Végül rájött: egyetlenegy percre vágyik, az, amit látni szeretne, a közönség arca, amikor a darabnak vége, az a röpke, földöntúli perc, a taps előtt.
Ez a létének értelme.
-Istenem, csak arra az egy percre tégy látóvá, egyetlenegyszer! –kiáltotta.
És a bensejében a harmónia megzendült. Igen. Ez az.
Érezte, amikor eljött az idő.
-Ma lesz, tudom.
Az előadás a szokott módon pergett.
Az utolsó perceknél váratlanul izzadni kezdett a tenyere.
És kimondta az utolsó szót, aztán felrúgva a szerepet, szembefordult a közönséggel.
Lassan kinyitotta a szemét.
Az üres szobában a technikus döbbenten nézte, ahogy a színész lassan a földrerogy.
|
