A férfi tompa tekintettel bámult ki az utcára. Mély megvetéssel nézte az esőben dolgukra siető embereket. Rendszerint első pillantásra megutált mindenkit. Az az öltönyös kölyök például- szinte még alig esett ki az iskolapadból, aztán máris hogy fontoskodik! De a melósok sem jobbak- fensőbbségesen beszélnek, és hülyének néznek mindenkit, aki nem ért ahhoz, amihez ők. A nők pedig? Kár is róluk beszélni. Vagy rondák, vagy buták. Igaz, az is szörnyen bosszantó, ha egy nő sokat okoskodik. Mint az anyja például. Azok a kikent- kifent lányok pedig.....utálatos ribanc az összes!

A férfi undorodóan elhúzott szájjal fordult vissza a pult felé. Nem mintha az itteniek jobbak lennének. Ezer éve ismeri ezeket a fickókat, elege is van már belőlük. Ugyanazt a nótát fújják mindig. Az egyik csak az exnejét tudja átkozni, és bárkinek, aki meghallgatja, sokadszorra is elmeséli a válása részleteit. A másik a főnökét szidja minduntalan. Az a szerencsétlen, ott a sarokban állandóan a játékgépen lóg. Ki tudja, hogy az évek folyamán mennyit dobott már bele. A pultosról pedig lerí, hogy legszívesebben kívül látná az egész bandát, és szinte szívességet tesz azzal, hogy kiszolgálja őket.

A férfi egyáltalán nem értette, hogy mit keres ő itt, ezek között a szánalmas emberek között. Mindig úgy tért be ide, hogy nyájas leereszkedéssel üdvözölte a kocsma közönségét, tudván, hogy nem tartozik közéjük. Néha szóba elegyedett valakivel, de általában szótlanul üldögélt a pultnál. Ez a péntek sem volt más. Kint esett az eső, a sok idióta futott az aluljáróba, mások tönkrement esernyőjüket átkozták.
Lelketlen robotok, akik munkába mennek, gyereket nevelnek, esténként együtt vacsoráznak, aztán tévét néznek.

A férfi gúnyosan elmosolyodott azon, hogy őket hívják normálisnak. Szánalmas, unalmas élet! Magának sem vallotta be, hogy valahol irigy kíváncsisággal szemléli ezeket az embereket. El sem tudta képzelni, milyen lehet családfőnek lenni. Mogorva természetének köszönhetően világ életében messze elkerülték a nők. Na persze, nem is mert volna egy nőt sem bemutatni az anyjának! Tudta, hogy olyan lány nem létezik, akit a mama megfelelőnek ítélne.

Ahogy hazafelé baktatott az esőben, gondolatban átismételte a bevásárlólistát. Az órájára nézett, és megszaporázta lépteit, ahogy rájött, hogy késésben van. A mama nem szereti, ha késik. De majd azt mondja, hogy hosszú volt a sor a boltban. Gyerekes daccal gondolt arra, hogy hazudni fog az anyjának. Ritkán engedett meg magának ilyen merészséget. Természetesen a rendszeres kocsmalátogatást is hazugsággal leplezte, de ezt már olyan régóta tette, hogy napi rutinnak számított, és szinte maga is elhitte, amikor azt mondta az anyjának, hogy ötig tart a munkaideje, pedig csak négyig. Lopott percek voltak ezek, amikor a kocsma közönsége előtt eljátszhatta a normális, önálló férfit.

-Végre itthon vagy! Tudod, hogy nem szeretem, ha késel, de mit érdekel téged szegény anyád. Biztos valami ribanccal voltál. El akarsz hagyni engem! Pedig mit meg nem tettem érted! Rád áldoztam az életemet, és ez a hála!
-Ne haragudj mama, hosszú volt a sor a boltban. Itt a kekszed és a kefir.
-Remélem, nem járt le. Olyan szerencsétlen vagy, könnyen rád sózzák a szemetet is. De legalább a visszajárót megszámoltad, ugye? Különben meg hozd ide a gyógyszeremet, szúr a szívem. Már rég be kellett volna vennem!

A férfi üres tekintettel meredt a gyógyszeres dobozra. Olyan egyszerű lenne, olyan végtelenül egyszerű! Nem is gondolkodott, miközben kimondta a szavakat, melyekkel meghozta élete első nagy horderejű, önálló döntését.

-Nem találom a gyógyszert, mama. Nem raktad el valahova?
-Hogy raktam volna, amikor mozdulni sem tudok? Azonnal hozd ide, azt akarod, hogy meghaljak?! - ordított elakadó lélegzettel az öregasszony.
-Sajnálom mama, nincs gyógyszer. - nézett a férfi szokatlanul nyugodt, hideg tekintettel az anyjára.
-Rosszul vagyok, kisfiam! Hívj mentőt! Meghalok!

Az asszony szeme kidülledt, ajka elkékült, miközben kezét görcsösen nyomta a mellkasára. A férfi a szoba ajtajából, tisztes távolból nézte részvétlenül. Aztán mégis kiment a fürdőszobába, mert valahogy illetlennek érezte, hogy tanúja legyen az anyja kellemetlen helyzetének. Végül is ez igazán intim dolog, és úgy érezte, nem szabad a mamát zavarni. A vécében lehúzta a tablettákat, a gyógyszer dobozát pedig a szemetesbe dobta. Igazán szerencse, hogy már amúgy is majdnem elfogyott. Hétfőn kéne a receptért, majd a patikába menni az újabb adagért.

Várt még pár percet, aztán visszament a szobába. Az anyja a szőnyegre roskadva feküdt. A férfi megmagyarázhatatlanul viszolygott az élettelen testtől. A félelmetes mama, aki egész életében zsarnokoskodott felette, most úgy feküdt, mint egy ártalmatlan rongycsomó. A férfi egy pillanatig gyámoltalan kisfiúnak érezte magát a mama nélkül, de aztán elöntötte a boldog szabadság érzése, mint a kalitkából szabadult madarat, aki egy pillanatig maga sem hiszi el, hogy oda repülhet, ahova akar. Felvette a régimódi telefon kagylóját és tárcsázott.

A férfi holtsápadtan ült a kórház folyosóján, fejét lehajtva, arcát a tenyerébe temetve. Az orvos halk, együtt érző hangja riasztotta kábulatából.
-Nyugodjon meg, minden rendben van. Nem sok híja volt, de szerencse, hogy ön otthon volt, és idejében riasztotta a mentőket. Ha rendszeresen szedi a néni a gyógyszereit, még évekig elélhet minden gond nélkül. Nagyon sápadt, jól érzi magát? Gyorsan egy hordágyat! - kiáltott az orvos, mikor az elszürkült arcú férfi lefordult a székről.

-Sikertelen volt az újraélesztés, ott halt meg szerencsétlen ember. Szívszorító ezt látni, hogy valaki ennyire ragaszkodjon az anyjához. Még szerencse, hogy a néni szívós alkat, egész jól viselte a hírt. Ő fel fog épülni- mondta az orvos fejcsóválva, és nagyot kortyolt a kávéjából.