Mikor világom utolsó falai is leomlanak,
a pusztulás közepén ülök, tűzben égve,
de vacogok.
Üvegesen bámulok magam elé, igyekszem
nem mutatni, de gesztenye vagyok, ki
üres belül.
Romlott énem maga alá temet, s a fájdalom
magjait ássa el mindenfele, emiatt a tőr egyre
nagyobb lelkemben.
Megóvni másokat magamtól, már csak ez
maradt nekem, próbáltam küzdeni, de
vesztesnek születtem.