3.

– Jól van, kisasszony?

– Jól – mondtam, de a fejem még mindig zúgott, mint egy műsorszünetes tévé.

– Mit látott?

– Nem sokat. Nem… nem igazán értettem.

– Látta? Látta a koronát? – Megdörzsöltem a szemem, mert kissé vakított fény. Most láttam csak, hogy már nem is a koronaszobában vagyunk, hanem egy másik, kissé nagyobb helyiségben. Ablak ugyan itt sem volt, csak egy hatalmas tükör a velem szemben lévő falba süllyesztve. A falak és a padló szürke volt, ahogy a kis asztalka és a szék is, amelyen ültem. Valahogy ismerős volt ez az összhang, de hirtelen nem tudtam volna megmondani, miért.

– Hol vagyunk? – A hústorony türelmetlenül megrázta a fejét.

– Az most mindegy. Azt mondja meg, látta-e a koronát, vagy sem.

– Azt hiszem. Nem tudom, minden olyan fényes volt. Túl fényes. Először egy benyomódást láttam, melynek arany színe volt. Aztán egy térdeplő emberi alakot, és előtte egy másikat, kezében egy tárggyal. Neki talán… szárnyai voltak, de ebben nem vagyok biztos.

– Lehet, hogy az a tárgy, pont a Szent Korona volt. – A recsegő hang irányába kaptam a fejem. Egy kis dobozból jött a tükör fölül. Kissé érdes volt, és izgatott. Kérdőn Kerekesre néztem.

– Csak nyugalom – mosolyodott el. – Ő Teleky professzor. Egy közeli egyetemen tanít.

– Aha – bólintottam. Most már teljesen nyilvánvaló volt a számomra, hogy egy kihallgató szobában vagyok.

– Üdvözlöm, Mira, Teleky György professzor vagyok – recsegett ismét a doboz. – Ha nem veszik tolakodásnak, kedves uraim, szeretnék kezet fogni a kisasszonnyal. – A két férfi összenézett, aztán Kerekes bólintott egyet a tükörképének.

– Rendben. – Körülnéztem, honnan is várhatom a professzor felbukkanását. Pont mögöttem volt az ajtó, és remekül beleolvadt szürke színével a falba. Hamarosan egy nálam is alacsonyabb,t estes emberke lépett be rajta. Apró, szürke szemeivel érdeklődve pislogott felém a szemüvege mögül, fehér haja és szakálla pedig tökéletes képet alkotott az igazi „professzor-kinézetről”. Öltönyt és nyakkendőt viselt, a mellzsebéből pedig egy toll vége kandikált ki. Kezet fogtunk, bár a környezet nem épp egy bemutatkozásra alkalmas hely volt. Örült, hogy megismerhetett, én úgyszintén. Csak azt nem értettem, mire volt jó ez az egész.

– Először úgy gondoltam, csak kívülről szemlélem a dolgokat – magyarázta a professzor. – De ahogy megláttam önt, biztos lettem benne, hogy megbízható emberrel állunk szemben.

– Ó, igen? És miből gondolja, hogy megbízható vagyok? – Teleky professzor harsányan felnevetett.

– Na látja, most megfogott! Igazából az imént olvastam utána az anyagának, és meg kell, hogy mondjam, nagyon… dicséretre méltó.

– Mi az ami dicséretre méltó benne?

– Hát, a tanulmányi eredményei is, de legfőképp az alakításai, amit Egyiptomban produkált. A maga segítsége nélkül, nem lendült volna ennyit előre a régészet, nekem elhiheti. – Hogy az ásatásnak melyik részére gondolt egész pontosan, azt nem árulta el, de jobbnak láttam nem belebonyolódni a témába. – Szóval ennyit látott?

– Amit elmondtam – bólintottam.

– Mit gondol, ki lehetett az a szárnyas alak?

– Nem tudom. Talán egy szárnyas géniusz?

– Szárnyas géniusz? Az meg mi a fene? – Horkantott a hústorony. – Nekünk név és cím kell. Vagy személyleírás a tettesről. Nem pedig szárnyas okostojások!

– Sajnálom, de azzal nem tudok szolgálni – mondtam sértődötten.

– Hát akkor ennyi – sóhajtott Kerekes. – Ezzel nem megyünk sokra.

– Én megpróbáltam – tártam szét a karom tehetetlenül. – És most szeretnék hazamenni. Elfáradtam. – Mielőtt kiléptem az ajtón, a professzor mellém ugrott, és halkan a fülembe súgta mondandóját.

– Jöjjön be holnap az egyetemre. Mindenképp beszélni szeretnék önnel.

folyt.köv.