Minden dolognak törvénye van. Ezt önök nyilván tőlem sokkal jobban tudják, de én nehéz felfogású ember vagyok és csak mostanában értettem meg, hogy a dolgok, azok nemcsak azok, amik a természetben találhatóak, hanem azok is – vagy még inkább azok – amelyek az életünket meghatározzák. Arra gondolok, hogy dolog a szeretet, a tapasztalat, a szolgálat, az elszakadás, stb. is. Ezeknek mind törvénye van, és ezt csak most értettem meg.

Kicsit kellemetlenül is érzem magam, hogy ilyen sok évet éltem abban a naiv hitben, hogy csak a természetnek vannak törvényei, de mentségemre szolgáljon, hogy ezt nekem eddig senki nem árulta el. Erre, kérem, nekem teljesen egyedül kellett ráébrednem, mert abból, hogy az élet nem habos torta, ez egyáltalán nem derült ki számomra. Ez a ráébredés olyan rendkívüli örömmel töltött el, hogy ezt feltétlenül meg szeretném osztani önökkel, de szeretném, ha tudnák, hogy mindezt roppant kétségbeesések közepette teszem, hiszen ha minden dolognak törvénye van, akkor ezt már bizonyára mások is leírták, csak én nem értettem eddig, és ezzel csak saját tudatlanságomat árulom el. Arra az elképesztő lehetőségre gondolni sem merek, hogy ezt mindenki elől tudatosan eltitkolja a világ, mert mi haszna lenne abból a világnak, ha az emberek nem értik a törvényeket? Valószínűleg az lehet a magyarázata késői ébredésemnek, hogy csak akkor indult fejlődésnek az öntudatom, amikor Dmitrij Ivánoviccsal találkoztam, hiszen a szeretet törvényét már ezerszer hallottam, mikor nagyanyámmal a templomban voltunk, de eléggé el nem ítélhető módon, azt hittem, az csak egy maszlag, amivel az embereket jobbá szeretnék tenni, de amire az emberek valójában képtelenek. Képtelenségnek tűnt, hogy valaki úgy szeressen, hogy „nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel”, és ehhez hasonlók, de töredelmesen be kell valljam Dmitrij Ivánovics mellett megismertem a szeretetet, és szóról szóra úgy van, ahogy az írás mondja: a szeretet „mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.”. Ez a szeretet törvénye. Ami nem ilyen, az nem szeretet.

Arra nem mernék megesküdni, hogy Dmitrij Ivánovics így szeretett engem, de hogy én így szerettem őt, az biztos. Igazából talán nem is fontos, hogy Dmitrij Ivánovics szeretett-e vagy sem, mert számomra legalábbis sokkal fontosabb, hogy megismertem a szeretetet, amiről addig semmit sem tudtam, és ezért az életből semmit sem értettem. Ha most így jobban belegondolok, a törvények csak a tapasztalat által válhatnak igazsággá, nyilván ez is az oka, hogy hiába halljuk az igazságot, nem ismerjük fel. Az igazság: a dolgok törvénye. Vagyis nem lehet bennünk, csakis rajtunk kívül. Nekünk csak a megtapasztalás képessége adatott, és persze a megismerésé, ahogy azt közös barátunk mondta jó kétszáz évvel ezelőtt. Minél több törvényt ismerünk meg a megtapasztalás során, annál inkább dönteni tudunk, hogy melyik törvényt engedjük érvényesülni az életünkben. Egyszerre ugyanis nem egy dolog van jelen az életünkben, vagyis egyszerre több dolog törvénye hat ránk, de mindig annak a dolognak a törvénye hat legerősebben, amely leginkább jelen van az életünkben.

Nem csodálkoznék rajta, ha önök most ebből egy szót sem értenének, de kérem, legyenek egy kis türelemmel irántam, ígérem, minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy amennyire csak lehetséges, megértsük egymást. Tehát azt mondtam, hogy Dmitrij Ivánovicsot a szeretet törvénye szerint szerettem. Ez magyarázza, hogy nem kerestem a magam javát, és látva, hogy Dmitrij Ivánovicsot egyre inkább magával ragadja az egyetemi élet, arra a következtetésre jutottam, hogy Dmitrij Ivánovics sokkal boldogabb lenne egy olyan lánnyal, akivel nemcsak a gondolatait tudja megosztani, hanem az élményeit is. Ezt persze, nemcsak úgy kitaláltam, hogy magamnak ártsak vele, hanem figyeltem Dmitrij Ivánvicsot és láttam, hogy egyre több olyan eseményben vesz részt, amiben jól érzi magát, és egyre jobban vágyakozik azután a világ után, ahol már nem érzi idegennek magát, és ami valóságosabbnak ígérkezik a templomunknál, ami tulajdonképpen csak egy padlásszoba volt. Képzelhetik, milyen félelemmel töltött el a felismerés, hogy Dmitrij Ivánvics abba a másik világba vágyakozik és már nem elég neki a „mi” világunk! Igyekeztem mindenféle kifogást találni, hogy valamiképp ne kelljen szembenéznem az igazsággal. Megmagyaráztam magamnak, hogy Dmitrij Ivánovics nyugodtan érezheti jól magát nélkülem is, attól még a templomunk megmarad annak a különleges helynek, ahol a teljesség lakik. Csakhogy a világ egyre eredményesebben bizonygatta, hogy a valóság mindennél édesebb, és végül elkerülhetetlen volt, hogy beismerjem: Dmitrij Ivánovics már nem hiszi a templomot. Csak hozzám jár, mert tisztességes ember, és nem akar fájdalmat okozni nekem azzal, hogy megváltoztak a körülmények. Ahogy mondtam: a törvény mindennél erősebb. A tisztességes ember nem akar fájdalmat okozni annak, akit szeret. De a tapasztalatnak is van törvénye, és mivel Dmitrij Ivánovicsnak nem volt más tapasztalata a szerelemben, csak a miénk, nem lehet csodálkozni rajta, hogy azt gondolta, ez már nem is szerelem. A világ, ami valóságot ígért a padlásszobába képzelt templom helyett – térdre kényszerített. A szeretet törvénye szolgálatra tanított, a szolgálatban volt elrejtve az örömöm. Én szerettem Dmitrij Ivánovicsot, és a szeretet törvénye szerint be kellett látom, hogy el kell engedjem Dmitrij Ivánovicsot.