Maróti László

Ahogyan kilépek a hegy hátán gőzölgő

sötét fenyveserdő fái közül,

a hajnalt is magam mögött hagyom.

Enyhén lejtő mezőhöz érek.

Ragyogó sugaraival elkápráztat

a kék égről záporozó napfény

és a zöldellő fű közül kikiváncsiskodó

milliónyi színes vadvirág látványa.

Kényszerít belátnom, milyen parányi is az ember,

ha kettesben maradnak: ő és a természet.

Tapodtat sem megyek lejjebb,

hadd nézhessem a tájat minél magasabbról.

Honnan került ide ez a magányos szikla?

Idehullhatott, mert ki is cipelne ide

ekkora súlyos darabot?

Köpenyemet terítem rá,

Mert forró a kő s én fáradt vagyok.

Zsákomból gondosan csomagolt

borosüveget és üveg talpaspoharat veszek elő.

Megadom a módját!

A lehűtött bor párát vet a hirtelen melegben

apró vízgyöngyökké formálódva

gördül le a palack oldalán,

s lecsordul az ölembe.

Hadd csorduljon! Majd megszárad!

A muskotály illatát elkapja a szellő,

megtöltött poharam jó magasra emelem és

nagyot kiáltok:

Hallod, Erdély?

Isten

éltessen

sokáig!

2011 Göteborg