Vörössé lennék, ha ébredne lelkem.
Izzanék, mint köveken futó láva.
Zöldellnék télből ébredő réteken,
Futva érne a perc, s nem pedig állva.

Patak bársonyos köveit koptatva,
sebesen csobognék tikkasztó nyárban.
Hó fútta tájakon vennék nyakamba,
medveszín pamutból kötött nagy sálat.
 
Fonnék a harmatból fonalat reggel,
füttyökkel telne nádszagú pirkadat.
Bagolynak öltöznék, ha a Hold felkel,
járnám az erdőt, míg nem jő újra Nap
 
De lelkem alszik, okker dunna alatt.
Szunnyad a parázs szürke hamu között.
Így telik ballagón nyár, ősz, tél, tavasz.
Lassan göröngyös új tájra költözök.