Ifjúságom nagy részében szerettem csak úgy, magamban lenni. Mert, akkor tudtam figyelni igazán a világ rezdüléseire és önmagam helyezni el benne. Emlékszem, ahogy füvet rágva bámultam az eget. A felhők alakzataiból álmaim valósultak meg, és már többet és messzebbre láttam el bennük. Csak úsztak, kavarogtak, néha a homlokomon éreztem nyirkosságukat és mégis, minden szellőre lúdbőrzött a nyakam a kilátszott gallér alól. Majd megfigyeltem a rigókat hajnalonta, hogy adnak dallamvilágot a tájra, mitől még az álmos Nap is előnyújtózkodik a fákra támaszkodva, s löki fel magát egyre feljebb. A tücsök ciripelése tavasztól őszig hogyan szaporáz, más időben a búzák közt, és hogyan vált gyengébb sírásra mindig, ahogy fonnyad a gyümölcs. Még gödröt is vájtam, hogy elbújjak benne, és anyám hívószavára összébb húzódzkodtam, tán nem lát meg, - véltem, mert fontosak voltak azok az eltékozolt órák. Szóval, mindent láttam. A pöfeteg bokrokat eső után, cseppjüket vesztő leveleik horpadását, ahogy megrázkódva, inogva bólogattak terhüket vesztve. Olyan volt, mint a zöld vízesés, kis csobogásukkal. Majd a bogár hempergését a tócsában, ahogy ujjamra kapaszkodva prüszkölte a vizet és szárítkozott, amint fújtam. De láttam a csillagokat is a csillagképekben, mint forognak, vagy forogja körbe őket a Föld évszakonként, majd téli hidegben a teliholdnál elhittem, hogy jobb emberré válhatok, ha mindezt fölfedezem, és ahogy fogadkozásaimat belélobbanthatom a hideg tájba.
…Már akkor vártalak…
Még nem ismertelek, nem tudtam felőled és azt sem, meddig kell várnom, de megfoghatatlan jelenségként kavarogtál szemem előtt, ahogy vetítettelek mindenre, amit megcsodáltam…

A lámpaoszlopok jöttek, mentek, haladtam az utcán és kerestelek. Tanultalak, tanultam alakod, járásod, fejed biccenését is észrevettem magamon s nevettem, nevettem ki magamat, csak hogy álmodjalak még.
Képes voltam hunyt szemmel bemérni a távolságot és arra gondolni, megyek pár métert, el nem esve, neki nem menve semminek, s mire felnézek, megpillant’lak valahol. …Igen, illatod is éreztem, tudtam, csak Te lehetsz, hiszen a virág képes bebélelni ily’ bársonyával a dombbéli tájakat, hogy ismeretlenül is a szívembe zárhassalak én.
Látod, Te más dombokat gurultad, Te más illatfelhőben voltál. Más volt a némaság ajkadon és még az ének is másként szólt, ha belécsicseregtél engem abba a távolságba. Tudom, jöttél felém, valahol már, imbolygásodat is tudtam a járdaszélén, ahogy egyensúlyoztad magad minden második kőre lépve, csak hogy hozzám közelíts.
Kamaszos copfod, kartonszoknyád is úgy libegtek és úgy örültek neked hogy hozzád tartozhatnak, mint a gallyvégi újraéledés, ha lángszirmokkal ünnepelte a barack virulását, születésnapomon.
...Így gondoltalak Téged akkor.
Találkozásunkat a tér nem görbítheti el, nem pereghet másodperc nélküled. Amit láttunk ez idáig, az átöröklődik minden ölelésben. A kozmosz végtelensége elfér majd egy bogár hátán s látva ezt Isten, az öröklét fogságába keríti majd a szerelmet. Tudod majd Te is, hogy én vagyok. …Hogy vagyok a sejted a vérben, hogy élet a víz, a levegő, s a tüdő, ha tágul, csak miattunk lötyögnek körökben testünk váladékai.
…Hát elárulom, Tudtam ám, hogy pont úgy feküdtél hanyatt a fűben, hogy hátad, nyakad, fejed fészkelted egy kis fűcsomóra és Te ott, én itt néztem ugyanazt a felhőt. Még a házak is hasonlóak voltak, (a völgyben ott a meredély) a lécekből kiszögelt kút forrása is hasonló tőről eredt. Gyermeki lényed erősödvén, az én képzetem világa volt, hogy keveredjék majd hajunk a csókban.
Mert a Te madarad, a Te jelenségeid, a nyirkos tapadásod a havon,.. az eljöveteled… a Bibliaárusok győzedelme lesz a minden hitetlenek fölött!