Ennyi vagyok én?
Egy elcserélt fejezet,
egy lap mire nem jutott betű.
Ennyi vagyok én?
Az, aki a dühöt teremti,
és a szomorúságot karcolja szívekbe.
Ennyi vagyok én?
A betegség és a gyengeség,
örök hordozója.
Ennyi vagyok én?
Egy álmatlan senki,
sok rossz okozója.

Ennyi vagyok én?

Azt hiszem igen,
csak néha vannak néhányan,
akik többet látnak bennem,
de lassan ők is rájönnek,
hogy csak ennyi vagyok én.

---

Oly furcsa minden,
oly kihalt minden,
lelkemben lépkedek.

A világ megváltozott,
minden oly távoli,
minden oly idegen.

Nem találom a helyem,
mert nincs helyem,
kátrány lepi el lelkem.

---

„Dolor mihi amicus est.”

Mindig volt egy kőszilánk szívemben,
tán már így születtem, sebzettként,
a fájdalom lányaként jártam életem.
Próbáltam kitörni belőle, de béklyóim
sokkal erősebbek, nem engedtek.
Szép lassan megtört lelkem, elrejtőztem,
hogy többet senki sem bántson, de
bárhol is van búvóhelyem, mindenhol,
elérnek a karmok, s a fájdalom átölel.

---

Hajnalban halotti leplet hozott a szél,
rá vérrel felírva egy kérdés:
„Mi vagy ki vagyok én?”

Múltam fogságában nézem a jelent,
távolról tán megérintem,
de lelkemnek remeg a keze,
s a volt függönye mögé rejtőzik el.

Tébolyult ördögként, két bal lábas tükörben,
figyelem örök kócos tekintettem,
s halkan a semmibe súgom:
„Nálam mindenki jobbat érdemmel.”

Alkonyatkor egy elszáradt rózsaszirom
könnyei, festik vérvörösre az eget,
s holnap ismét szürke lesz minden.