A büfében a késő délutáni pangás lusta légköre vette körül. A bágyadt neonfény kirajzolta a kopottas berendezés kontúrjait, megcsillant az üvegeken, és a középkorú csapos kopasz feje búbján.
   A sarokban két negyvenes nő diskurált élénken gesztikulálva, erős illatfelhőbe és vastag festékréteg mögé rejtőzve. Az egyik időnként vijjogva felnevetett, és hátradobta lilásvörös hajkoronáját, míg a másik csak bólogatott, így alátámasztva mondókáját. A mellettük lévő asztalnál három kamionos kártyázott. Az előttük összegyűlt sörösüvegek jelezték, hogy ma már nem mennek tovább. Megették korai vacsorájukat – az itteni kínálatot ismerve hamburgert vagy melegszendvicset – most isznak pár üveggel, és nem törődnek a világgal. Ebben a pillanatban szinte irigyelte őket. Jó hely ez.
  A halk zene és a jóllakottság elandalította, érzékszervei tompán érzékelték a külvilágot. Nyugalom szállta meg, és elfeledkezett a bajáról. Egy percre elhitte, hogy minden rendbe jöhet, elfeledkezhet mindarról, ami történt, érzéseit egyszerűen levetheti, mint egy ruhát és tiszta, frissen vasalt, pozitív gondolatokkal tekinthet a jövőbe. Aztán a tekintete a hatalmas tükörre tévedt. Saját tükörképe bámult vissza rá, az a szánalmas alak, akivé az elmúlt két hétben vált. Tizennégy nap. Tizennégy napja az élete még olyan teljes és tökéletes volt, mint ez a remek keretbe foglalt tükör. Azóta csak a szilánkjain tapos – hontalan lett és boldogtalan.
Bár korábban sem volt ez másként. Semmitmondó ismeretségekhez, helyekhez  ragaszkodott, mindenhez, ami azt jelezhette, tartozik valahova, miközben nem tartozott soha sehova.
  - És akkor azt gondoltam, hogy elég ebből, most azonnal abba kell hagyni ezt az egészet, hiába a rokonom, azért mindennek van határa… és különben is… - zengte magasabb hangszínnel a vörös nő, kizökkentve a gondolatmenetből. – Hát volt még pofája ilyet mondani, azok után, hogy egy csóró volt, senkihez nem fordulhatott, csak hozzám, éhen döglött volna, ha én be nem fogadom…  És a zakatolása monoton zümmögéssé állt össze, amihez a másik nő résztvevő arcot vágva bólogatott.
  Igen, bármennyire is szeretett volna, valójában tényleg nem tartozott sehova. Kezdett belenyugodni, hogy neki ennyi jár, de hát mit kell ezen tépelődni, hiszen vannak fontosabb dolgok is az életben, és sokkal rosszabbul is járhatott volna. Aztán teljesen véletlenül és váratlanul megismerkedett valakivel, akiről már az első beszélgetéskor tudta, hogy ő lesz az az állandóság, amit mindig is keresett. Igyekezett nem rátelepedni, hagyta magát sodorni az árral, de hamarosan így is nélkülözhetetlenné vált számára a lány, és két év múlva összeházasodtak. És az élete teljesen megváltozott.
 Szerény esküvő volt, csak közeli hozzátartozókkal, hagyományos lakodalommal, és egy elbűvölő menyasszonnyal. Utána hónapokig szépítgették az albérletet, és hétvégéket álmodoztak át az apró hálószobában heverészve. Mindent tökéletesnek látott, még a hús mellé készített rizst is, amit Oldalborda rendszeresen odaégetett. Esténként egy pillanatra megállt a kopott, sötétbarnára pácolt bejárati ajtó előtt, és becsöngetett. Hallgatta felesége lábainak dobogását, ahogy mezítláb fut az előtérbe, egy másodperc csend, mikor kinéz a kukucskálón, aztán a zár kattanása, és a mosoly, ahogy szélesre tárja az ajtót…
  A három férfi komótosan szedelőzködni kezdett. Mozdulataik olyan összhangban voltak egymással, mint egy jól megkomponált zenemű. Olyanok voltak, mint minden kamionos, mint a Kamionsofőr prototípusa. A gesztusaikat áthatotta valami, ami azzá tette őket, akik, és ugyanakkor megkülönböztette őket az emberiség többi tagjától. Megint az irigység suhant át rajta. Bár ő ingatlan ügynökként dolgozott, mégsem volt az igazán soha; nem tartozott közéjük, valahogy kirekesztett volt, idegen közöttük.
Tizennégy napja esett az eső, sietnie kellett a parkolótól a kapuig, de így is jócskán elázott. Alaposan megtörölte a cipőjét, a felesége mindig panaszkodott a járólap miatt; azt mondta, amilyen szép, olyan kényes. Még egy porszem is meglátszik rajta. Csengetett. Sokszor. Hiába. Végül előkotorta a saját kulcsát, és maga nyitotta ki az ajtót. Az előtérben teljes sötétség és mosószer illata fogadta. Kitágult pupillával, gombóccal a torkában matatott jobb oldalt az ajtó mögött a villanykapcsoló után. Megdöbbent a hirtelen támadt fénytől, amit a hatalmas előszoba tükör megsokszorozva szórt szét a folyosón. Arra gondolt, a felesége biztosan zuhanyzik, vagy leszaladt venni valamit a vacsorához. Persze rögtön tudta, hogy ez ostobaság. Este hatkor eszébe nem jutna fürödni, boltba pedig mindig délután megy, a munkából jövet, gondosan összeállított listával.
   Rémülten rohant be a nappaliba, mert az jutott eszébe, hátha rosszul lett, és most ájultan fekszik valahol. Bent szokatlan rend fogadta. Az alacsony dohányzóasztalon az újságok hegye helyett most csak a két háromszög alakú díszgyertya, a hamutartó, és a távirányító árválkodott. A tévénézéskor használt vékony, kárómintás pokróc pedánsan összehajtogatva hevert az egyik plüssfotel hátán. A sarokban terpeszkedő íróasztalt megszabadították az addig azt elborító öntapadós noteszlapoktól, szétszórt gemkapcsoktól, kitört hegyű ceruzáktól, nyeretlen lottószelvényektől. Növekvő aggodalommal ment tovább az ebédlőbe, onnan a konyhába. Sehol senki. A fürdőszobában sem. A hálóban szintén rend, sehol egy levetett ruhadarab, egy ottfelejtett magazin. Még a kibontott csomag cukorka is eltűnt az éjjeliszekrényről.
   - De hát nem kell neked magyaráznom, ugye, éppen neked aztán nem kell bemutatni az ilyen görényeket, már megbocsáss! Pontosan tudod te, hogy miről beszélek! Neked is megvolt a magad keresztje, jól tudom, szívem…- ezen a ponton a vörös nő résztvevőn oldalba bökte a másikat. -  Pedig ha valaki, hát te megérdemelted volna, hogy egy rendes ember mellett élhesd le az életed, de mi az a rendes ember, könyörgöm, létezik olyan. Látott valaha valaki egy olyat, vagy hallott valaki egy olyanról?! Esküszöm, én csak görényeket ismerek… A végén úgyis mindig kirerül, hogy kaki van a palacsintában...
   Visszament az előtérbe, remegő kézzel előhalászta a táskájából a mobilját. Kicsit megkönnyebbült, mikor hallotta kicsöngeni a felesége mobilját. Hosszú ideig csengett, majd a hangposta kapcsolt be. Újra próbálkozott. Ezúttal ki volt kapcsolva. Ezen annyira megdöbbent, hogy le kellett ülnie a cipős szekrény szélére. A felesége nem akar beszélni vele.
Felhívta az anyósát, aki értetlenkedve, majd aggódva biztosította, hogy a héten még nem beszélt a lányával. A húga szintén nem tudott róla semmit. Barátok, közös ismerősök, munkatársak következtek, de senki nem tudott semmit. Mikor már nem tudott senkit felhívni, bement a hálóba, és elhúzta a gardrób tolóajtaját. Önkéntelenül visszatartotta a lélegzetét, arra számított, hogy üres polcokat talál, de minden ruha a helyén volt. Bement a fürdőszobába, körülnézett a samponok, testápolók és számára ismeretlen kozmetikai szerek között. Nem értett semmit.
  Késő este csörgött a telefonja. A felesége volt.
- Szia.
- Jézusom, hol vagy, és miért nem vetted fel a telefont?
- Nézd, talán már korábban meg kellett volna tennem, de nem voltam teljesen biztos magamban. Elhagylak. Ez az egész már nem ugyanaz, mint régen, és nem tudok már együtt élni veled. Azt hiszem, hosszabb távon neked is így lesz jó.
- Na de… Csak így… Miért? Beszéljük ezt meg, kérlek! Gyere haza!
- Ezerszer próbáltam erről beszélni, de te mindig hárítottál. – a hangja idegesen rezgett. – De most már nincs miről beszélni. Ne haragudj...
És letette.
    Hát így történt, ilyen könnyen, egyszerűen, mintha az elmúlt öt év boldogsága nem is lett volna. Talán nem is volt. Bár számára most is ugyanolyan élénk és valóságos, mint bármikor. Aznap éjjel csak ült az ágy szélén, képtelen volt felállni, lefeküdni, gondolkodni, bármit csinálni. Üres volt belül. 
- Ugyan drágám! A férfiak csak arra jók, hogy a boltban fizessenek helyetted! Bár egyik-másik helyett inkább te fizetsz, így van, vagy nem így van? Na ugye. Én mondom, a suliban tanítani kéne a csitriknek, hogy csak akkor rakják szét a lábukat, ha nagyon muszáj, és legnagyobb kincs a függetlenség!
   Mintha valami hatalmas vízzel teli tartályba került volna, és a víz alól, tompán és távolról hallaná a hangokat. Felállt, vontatottan megindult. Megszólalt az ajtó feletti csengő, mikor kilépett. Megcsapta a hideg északi szél, tüdeje megtelt friss levegővel. Alkonyodott. A benzinkút mögött kezdődő erdő fái fekete lepelként terítették be a domboldalt. A parkolóban már csak két autó várakozott.

    Hirtelen minden valahogy lelassul körülötte. Csak a szíve dobogását hallja, amire visszhangként felelnek a léptei. Nyugalmat érez, ennek örül. Elmegy a hírlapárus bódéja mellett. Bent a fiú zenét hallgat, valami szendvicset eszik. Épp csak egy pillantást vet a szikár, kopott farmeres pasasra, aki a kocsija felé botorkál. Ez jó.
    Kiveszi a csomagtartóból a pisztolyt. Két napja vette, teljesen véletlenül. Az eladó azt mondta, könnyű bánni vele. Olyan tökéletesen simul a tenyerébe, hogy hirtelen minden értelmet nyer. A bódéban a srác rémült arckifejezéssel mered rá, majd lassított felvételként látja, ahogy kirohan a parkoló felé, közben kiabál is valamit, de nem hallja. Nem érdekes. Nagy levegőt vesz, kisimítja a szemébe hullott haját. Egy lépés, és a lépcsőhöz ér, kibiztosítja a pisztolyt. Még egy lépés. Kinyitja az ajtót…