Írok fénynek, sötét éjben.
Sötétségnek, napsütésben.
Mindig az kell, ami nincsen.
A reménység minden kincsem.

Írok Istennek, hogy hol van,
Mikor minden pusztulóban.
Reménytelen álmaimban,
Még a Sátánnak is írtam.

Télen, a hósipkás hegyről,
Nyáron, a hűsítő vízről.
Tavaszváró szerelemről,
Lombhullató őszi szélről.

Írok kínzó fájdalomról,
Lélekölő bús magányról.
Barátokról szeretettel,
Kedvesemről szerelemmel.

Mint a pók a hálót fonja,
Szavakat úgy rakom sorba.
Ízesítem érzelmekkel,
Fűszerezem értelemmel.

Minden titkom kifecsegem.
Bánatom is belerejtem.
Így könnyebbül meg a lelkem,
Aztán mondom: Ez ’csak versem.