4. FEJEZET

A TÓNÁL 

2/2

Lassan eszméltem, a fülem zúgott, a fejem lüktetett. Felemeltem a kezem, és az arcomhoz nyúltam – nedves volt. Aztán rápillantottam az ujjaimra, a tenyeremre: vékony homokréteg borította be. Aztán a látóterem kiszélesedett, egy arcot takart a kezem. Amikor ismét leengedtem, láttam meg újra az idegen arcát. Fekete szemöldökét felvonva, kék drágakő-szemével aggódva fürkészte az arcom. Mély, duruzsoló hang hagyta el vékony ajkát.

- Jól vagy? – Válaszra várt, de én képtelen voltam megszólalni. Ekkor tudatosult bennem, hogy fekszem, a homokban. Az idegen mögé pillantottam, és újra láttam a hullámzó, szikrázó vízfelszínt. A tónál voltunk. Felültem, de csak lassan, mert még nem múlt el a lüktetés a fejemből. Vártam egy percet, hogy legalább enyhüljön, aztán megpróbáltam hangot kicsikarni magamból.

- Hogy… hogy voltál képes erre? – A szavak csak lassan találtak utat a külvilágig. A férfi szája mosolyra húzódott, s már kicsit megkönnyebbültebben nézett vissza rám.

- Úgy látom, minden rendben. Nem szenvedtél agykárosodást – dörmögte.

- Mit láttam ott benn? – Kérdeztem, szinte követelőzően. – Mit csináltál? – A férfi elfordította a fejét, és az erdő felé pillantott. Aztán felállt guggoló testhelyzetéből, és felém nyújtotta hatalmas, fehér tenyerét.

- Gyere. – Habozás nélkül csúsztattam bele a kezem az övébe, és nekirugaszkodtam, hogy felálljak. Egy pillanatig egyenesben voltam, de aztán mégiscsak meginogtam. Azonnal megfogott mindkét karjával, szemeiben újra az aggodalom fénye gyúlt fel.

- Minden rendben – mondtam, és eltoltam magamtól. Amikor megfogta a derekam és a hátam, hogy megtartson, egészen fura érzésem támadt. Mintha nem lenne közömbös az érintése. Elengedett, de úgy tűnt, azért továbbra is megfigyelés alatt tart. Visszafelé sétáltam az erdőbe, és hosszú ideig nem szóltunk egymáshoz. Már majdnem kiértünk a fák közül, amikor megszólalt.

- Tudom, nem hétköznapi dolog, amit láttál – kezdte zavartan. Elém villant egy kép, ahogy a fénysugárban lebeg. Megráztam a fejem, hogy elhessegessem. – De nem kell tőlem félned.

- Nem félek – mondtam határozottan. Tényleg azt hiszi, hogy megijedtem tőle? Nem. Sokkal inkább… csodálattal, ámulattal töltött el a látványa, ahogy ott hintázott le-fel a levegőben ici-piciket, és közben, mint valami gyermek, behunyott szemmel… valamit csinált. Nos, igen. Erre már nem tudtam a választ. Hogy mit csinált?

Rám pillantott, először kétkedve, aztán nyugodtan. Gondolom, meglátta a szememben, hogy őszintén beszélek.

- Ennek örülök. – Mindeközben nem álltunk meg, s most már kiértünk az erdőből. A poros földúton folytattuk tovább az utunkat, amely a füves tisztáson keresztül húzódott. Itt már ismét sokkal melegebb volt, ahogy a Nap közvetlenül tűzött minket.

- Elmondod, mit csináltál ott a… fényben? – Az idegen megint elmosolyodott.

- Hm. Nem biztos, hogy ezt most kellene megosztanom veled – felelte. Felsóhajtottam. Hát persze. Ráhagytam, de csak most. Nem akartam erőszakosnak tűnni, így a második találkozásunk után.

- Miért nem jöttél? Vártalak – mondtam aztán. – Öööö…

- Arion – segített ki.

- Arion – ismételtem révetegen. – Sosem hallottam még ezt a nevet – mondtam, szándékosan másfelé nézve. akárhányszor a szemébe néztem, nem tudtam szabadulni kék, világító pillantásának hatásától. Tiszta fejjel akartam beszélgetni vele, nem úgy, hogy folyton bambulok. – Külföldi vagy?

- Külföldi?

- Egy másik országból, esetleg földrészről jöttél? – Kérdeztem, bár nem értettem, mi nem volt világos az előző kérdésemben. Vagy a külföldiek sosem használják azt a szót, hogy külföldi? – Mondjuk, valahonnan Európából?

- Mhm… mennem kell - torpant meg hirtelen. Én is megálltam, de ekkor már Arion visszafelé indult az erdőbe.

- Ne! – Kiáltottam rá. Megállt, de nem nézett hátra. Mi ütött belém? Miért nem hagyom elsétálni? – Ne menj – mondtam, már sokkal halkabban. Megfordult, és kérdőn nézett rám. Megvontam a vállam, és úgy éreztem, ostoba kifogással rukkolok elő, hogy visszatartsam. – Már nem akarod, hogy segítsek hazajutni? –Arion elmosolyodott.

- Este meglátogatlak – jelentette ki, azután tényleg eltűnt az erdőben.

- Várni foglak – suttogtam, de már csak a fáknak.

Milliónyi érzés tolongott bennem, amíg visszaértem a nagyiék házáig. És még annál is több kérdés. A szívem, mintha megszűnt volna dobogni azzal együtt, hogy a fekete hajó, magas idegen magamra hagyott. Nem értettem, hogy lehet rám ekkora hatással valaki, akit nem is ismerek? Képtelen voltam most józanésszel gondolkozni. Próbáltam újra, meg újra felidézni magamban a jelenetet, amint ott lebeg a fényben, a bőre ragyog, izmos karjai pedig keresztben pihennek a mellkasán, összegörnyedt testhelyzetében.

„Lehetetlen! Ilyen nincs!” – Ezeket ismételgettem magamban, s hitetlenkedve ráztam a fejem. Próbáltam visszaevezni a csónakom a valóságba a misztikum végtelen tengeréről, ahogy benyitottam az ajtón. Eltűnőben lévő fűszeres illat csapta meg az orrom, ahogy beljebb léptem. Először a konyhába néztem be. Két tányér volt frissen elmosogatva, még vizesek voltak, ahogy az evőeszközök is a csepegtetőben.

- Az ebéd a hűtőben! – Szólt ki a nagyi, gondolom, a nappaliból.

- Köszönöm! – Kiáltottam vissza, s a hasamra tettem a kezem, mert egy hatalmasat kordult. Tényleg éhes voltam. Kinyitottam a nagy, ezüstszínű hűtőt, és kéken fénylő belsejébe bámultam. Sok üveg és csomagolt akármik között volt egy tányér letakarva. Kivettem, és betettem a mikróba melegedni. Lekapcsoltam, mikor már nagyon sercegett. Sült hús volt rizses körettel.

- Savanyúságot az alsó polcon találsz! – Szólt ki újra a nagyi, mire a nagyapa lepisszegte. Biztos valami focimeccs ment a tévében, már csak a kintre kiszűrődő füttyök, meg tömeges ordibálásokból ítélve is. Úgy látszott, az én drága nagyimnak még mindig remek a hallása, vagy gondolatolvasó, mert éppen akkor kívántam meg egy kis savanyóságot a húshoz, amikor kiszólt.

Miután jóllaktam, és elmosogattam magam után, megköszöntem az ebédet, és felvonultam a szobámba. Csak ekkor néztem az órára, már három is elmúlt. Végigfeküdtem az ágyamon; muszáj volt megemésztenem a finom ételt. Ugyanakkor folyton zavaros gondolatok száguldoztak a fejemben. Csak bámultam a régi, hatalmas tükrös gardróbot szemben, s a tükörben magamat, ahogy fekszem, és olyan képet vágok, mint aki éppen szellemet látott. Kétség sem fért hozzá, hogy majdnem olyan volt amit láttam, csak ez még annál is hihetetlenebb. A szellemekben sem hittem, de a lebegő, ragyogó bőrű, hatalmas világító szemű, tökéletes arcú és testű férfiakban még úgy sem.

Lehunytam a szemem. Képtelen voltam tovább nézni azt az elsápadt tükörképemet, habár a szemem alatt az arccsontomon vékony, piros csík húzódott, minden bizonnyal a Naptól. Sóhajtottam egymás után hármat, de ez sem segített. És akkor rájöttem, mi bajom: szomorú vagyok. Hogy miért? Mert Arion elment. És mindaddig az is leszek, amíg vissza nem tér. Már, ha betartja a szavát, és tényleg eljön. Bíztam benne, hogy így lesz, mert szerettem volna választ kapni a bennem tolongó kérdésekre. És persze, szerettem volna ismét látni őt.

Álmos voltam, de nem akartam aludni. Felkeltem, és előszedtem egy rövid farmernadrágot, meg egy kék topot. Szándékosan nem néztem a tükörbe, már messziről is borzalmasan festettem, tehát jobb, ha megkímélem a nagyiékat egy hatalmas sikolytól. Elmentem zuhanyozni, s már valamivel frissebben tértem vissza. Előkotortam valami fehérneműt, majd ledobtam magamról a nedves törölközőt, és felöltöztem. Aztán a hajamat kezdtem el szárogatni, csupa piszok és homok lett a tónál, így muszáj voltam megmosni. Átdörgöltem néhányszor a törölközővel, aztán kifésültem. Amikor már majdnem száraz volt, hátul összegumiztam.

Mivel az összes műveletet a tükör előtt végeztem, kénytelen voltam közben megemészteni azt a tényt, hogy az arcom kissé odakozmált. Előkotortam a napégés elleni kenőcsöt, amit anyám most is, - mint mindig- erőszakkal tuszkolt a táskámba, és bekentem vele a piros részeket. Máris éreztem, hogy jobb, és hűsíti a bőröm. Elvigyorodtam.

- Egy fokkal jobb – mormogtam, miközben méregettem a tükörképem. Magamra fújtam egy kevés parfümöt, aztán újra az órára pillantottam: fél hat volt. Nem tudtam, William ma este is szándékozik-e beállítani, vagy esetleg sikerült őt megsértenem a múlt este. Mivel nem tudtam, Arion mikor jön, gondoltam elébe megyek a dolgoknak, és legalább kiengesztelem Williamet, ha megharagudott. szóltam a nagyinak, hogy elmegyek, aztán kiléptem az ajtón. Már valamivel elfogadhatóbb volt a napsugárzás, de még mindig iszonyú volt a hőség. Pár óra múlva lemegy a Nap, és akkor elkezd lehűlni a levegő. Becsengettem William nagyszüleinek a házába, és vártam.

- Nyitom – morogta bentről egy hang, aztán kattant a zár, – Mi a fenéért kell itt bezárkózni? – és nyílt az ajtó. William hóbortos frizuráját pillantottam meg először, aztán lenéztem meleg, barna szemeire, végül az ajkára. Nem mosolygott.

 - Szia – köszöntem bátortalanul. Komoly arca határozottan aggasztott. Ködös tekintettel pillantott le rám.

- Mia…

- Én… csak, gondoltam megkérdem, nincs-e kedved sétálni velem.

- Öhm… ma nem jó – mondta zavartan. Úgy. Szóval, haragszik. Fura, de még mindig olyan ködösnek láttam barna szemeit. Mintha nem is ezen a földön járna.

- Baj van? – Kérdeztem, most már végképp összezavarodva.

- Nem…, dehogy. Csak, ma nincs kedvem sétálni. Bocsáss meg, Mia… - ezzel az orromra csapta az ajtót. Puff. Szédelegve tántorogtam le a lépcsőn, majd rá az útra.

„Ma minden hímnemű ilyen hülyén viselkedik? Vagy én lennék ennyire ijesztő?”

Vissza kellett idéznem William arcát, hogy erre választ tudjak adni. De hiába. Mégsem ment. Úgy nézett rám, mintha elvarázsolták volna, nem úgy, mintha haragudna. Nem értettem a dolgot, mindenesetre a sétát letudtam, bár azért nem így képzeltem a dolgot. Azt hiszem, most nekem volt okom haragudni rá.

„Remélem, elő tud majd rukkolni valami elégséges magyarázattal, végtére is, rám vágta az ajtót!” Duzzogtam. Megpróbáltam ma estére túllépni a dolgon, és inkább az előttem álló pár órára koncentrálni.

„Ha Arion nem jön el, nos…, akkor egyikükre sem voltam olyan hatással, mint ők rám.”

De Arion megjelent, pontosan, ahogy ígérte. Nem féltem, amikor kopogtatás nélkül nyílt a szobám ajtaja, és ő belépett rajta. Hiszen tudtam, hogy ő az. Csak azt nem, hogy hogy a fenébe tudott elosonni a nagyiék mellett. Vagy talán illedelmesen bemutatkozott nekik, mielőtt feljött a lépcsőn? Nem hinném. Semmit nem hallottam lentről, se csengetést, se kopogtatást, se a nagyi szokásos hangját, mikor ajtót nyitni megy. És beszélgetést sem hallottam. Némaság honolt azelőtt, hogy belépett hozzám. De annyira örültem annak, hogy viszont látom, hogy nem firtattam a dolgot. Szélesen vigyorogtam, amikor odalépett mellém az ágyamhoz, és leült a szélére. Talán túl szélesen is.

- Szia, Mia Porter – köszöntött mosolyogva.

- Szia, Arion. – Próbáltam letörölni a vigyort az arcomról, de hát…! Ahogy belenézett a szemembe a hatalmas kék ékköveivel, éreztem, hogy elpirulok. – Khm. Örülök, hogy ezúttal betartottad, amit ígértél. – Igyekeztem normális, közömbös hangnemet használni. Azt hiszem, nem sikerült elég jól: Arion felvonta az egyik szemöldökét.

- Különös, hogy egyáltalán nem félsz tőlem – morfondírozott. – Szeretném elhinni, hogy valóban nem találsz bennem semmit, ami ijesztő lenne a számodra.

- Persze, hogy nem – vontam meg a vállam. Na ja. Mi sem természetesebb, mint hogy valakinek ekkora világító kék szemei legyenek, plusz, hogy az erdőben lebegjen a talajtól három méterrel, és közben sugározzon a teste.

- Hm… - Elfordította a fejét, és lenézett a kezeire, amelyet fekete köpenyének öblében tartott. Kíváncsian fürkésztem őt a félhomályban. Szerettem volna megérinteni a haját, hogy megtapasztaljam, valóban olyan puha-e, mint amilyennek látszik.

- El tudlak vinni a kocsimmal bárhová – mondtam, miután a csend kezdett kínossá válni közöttünk. – Bármilyen messze is laksz, én szívesen elviszlek téged, ha haza szeretnél menni. – És tényleg így is gondoltam, annyira sajnáltam őt. Olyan szomorúnak tűnt.

- Nem hiszem, hogy valóban képes lenne erre a járműved – mondta, féloldalas mosolyra húzva penge vékonyságú ajkát.

- Hát próbáld ki! – Mondtam kicsit sértődötten. Imádtam a kocsimat, és tisztában voltam azzal is, mire képes. Arion felkuncogott.

- Rendben, hiszek neked. De… - most egészen elkomolyodott – úgy döntöttem, még maradnék egy kicsit, ha már itt vagyok…

- Oh… Oké. Na és hol laksz? Úgy értem, van hol álomra hajtani a fejed? Van átmeneti otthonod?

- Persze – bólintott. – Emiatt ne aggódj.

- Rendben – sóhajtottam. – És most… elárulod, mit láttam az erdőben? – Kérdeztem óvatosan. Mindeközben –fura, de – azt próbáltam kideríteni, hány éves lehet. Nem saccoltam többet huszonötnél. – Lebegtél – mondtam. – A levegőben. Hogy… csináltad?

- Ahonnan én jövök, ott… ez nem számít túl nagy dolognak – válaszolta halkan.

- Ó. Hát… én még nem sok embert láttam lebegni. Illetve, egyet se láttam még. Legalábbis szemtől szemben nem, esetleg a tévében.. – befogtam a szám, és beleharaptam az alsó ajkamba, hogy megakadályozzam a további felesleges szóáradatot, ami kitörni készült belőlem. Most inkább én bámultam a kezem, amit hanyagul az ölembe ejtettem, miután törökülésbe helyezkedtem az ágyon. Arion hirtelen az egyik kezem után nyúlt, és egészen maga elé húzta, majd a tenyeremmel felfelé fordította. A másik kezét tenyerével lefelé az enyém fölé tartotta, és rám sem nézve beszélt.

- Mutatok neked valamit. – Először kétkedve néztem rá, aztán le a kezeinkre, amelyek között csupán pár centi távolság volt.

Hihetetlen, de úgy tűnt, mintha a tenyerünk közti részen a levegő izzani kezdett volna. Pislogtam néhányat, úgy véltem, biztos csak a szemem káprázik. De az izzás nem tűnt el, sőt, erősödni kezdett egészen addig, amíg egy tömör, fényes, gömbszerű valami nem lett belőle. Eltátottam a szám. Mintha egy apró csillag szikrázott volna a szemem előtt. Éreztem egy enyhe melegséget is, de nem akkorát, amekkorának a látványból ítélve lennie kellett volna. Mondhattam volna, hogy "Hű,„de jó!”, vagy „Elképesztő”, de nem tudtam. Erre nem is volt szó, nem volt megfelelő kifejezés. Csak gyönyörködtem a teniszlabdányi méretű csillagban, ami az én apró, és az ő hatalmas tenyere közt kelt életre a semmiből.

Aztán hirtelen eltűnt, ahogy Arion elvette a kezét. Egy percig úgy néztem rá, mint valami csalódott kisgyerek, aki szerette volna még tovább látni a csillagszóró szikrázó fényét, mielőtt az kialszik. És azzal, hogy eltűnt, szertefoszlott a karácsonyi varázs is. Felkuncogott. -  Látom, tetszett.

- Hogy…

- Ne akard feltétlenül mindenre tudni a választ – fojtotta belém a szót, s mintegy kioktatólag felemelte a gömböt varázsoló kezének mutatóujját. Bólintottam, hogy megértettem, és megfogadtam magamban, hogy így is lesz. Félredobom a józan eszem, és hagyom magam sodródni a csodák világában, amíg tehetem. Nem akartam elijeszteni azzal, hogy folyton kérdéseket szegezek felé, nem tehetem. Nem, mert akkor biztosan elveszítem őt. Őt. Akiről azt sem tudtam, kicsoda, honnét jött, mivel foglalkozik, vannak-e szülei, vagy akármilyen rokona. Ebben a pillanatban azonban ez nem számított. Csak az, hogy itt legyen velem, hogy mutasson még ilyen szépséges dolgokat, hogy láthassam az arcát, a haját, a szemeit, a mosolyát…

Hogy megérintse újra és újra a kezem a puha, meleg tenyerével.

Legalább két percen keresztül bámultam a szemében rejlő kék mélységet, s ettől szédülni kezdtem. Mintha észrevette volna ezt rajtam, elfordította a tekintetét, aztán felállt. – Mennem kell – motyogta. Lehet, hogy tévedek, de mintha fájdalmat hozott volna a szívembe ez a mondat.

- Visszajössz még? – Kérdeztem gyorsan, mielőtt eltűnt volna az ajtóban, akár egy szertefoszló, édes álom.

- Persze – válaszolta hátra sem nézve, és kilépett az ajtón.