Az "igazi magyar"

Senki sem tehet felnőtt korban arról,
hogy hol és mikor jött erre a világra,
de van ki a szülőhelyét még ma is
magával hordja, mint az élete átka.

Ahol én régen világra jöttem
az még akkor Magyarországhoz tartozott,
de mégis egész életemben hordom
magammal mint egy trianoni szégyen folt.

Hányszor lenézve a fejemhez vágták:
Én azt gondoltam, ön is igazi Magyar?
Ilyenkor mindig már csak azt sajnáltam:
Miért nem nőt nekem, két vaddisznó agyar.

Már Márai Sándor is leírta azt
mi egy egész életre szóló igazság:
„Magyarnak lenni az nem egy állapot,
magyarnak lenni az már egy magatartás!”

Sok embert ismertem meg itt külföldön
amelyik csak csalfa „állapotból” magyar,
ki nevéről is már régen lemondott
mert az életben „valamit” elérni akar.

Sokan elérték már azt a „valamit”
akiket a gyermeke is ma már lenéz,
mert nagyszüleivel a szabadságon
egy átkozott szót sem magyarul nem beszélt.

Csak tolmáccsal tudtam ott beszélgetni
„otthon” az édesapámnak az apjával:
„Vater, wer und was bin ich hier heute noch?” ***
kérdezi apjától a megvetés hangjával.

„Gyermekem, én mindig csak azt akartam,
hogy ha felnősz, legyen valaki belőled!”
„Igen, egy szégyenteljes valaki lettem
kivel elfeledtetted a szülő földed.”

És ilyenek mondták többször is nekem
„Én azt gondoltam, ön is igazi Magyar?”
de inkább maradok tovább egy „Júgó”
mint sok ilyen megismert „Igazi Magyar”.

***” Apám, ki és mi vagyok én itt még ma?

Az igazi magyar, című vers születése

Létezik egy arab közmondás, ami indirekt ennek a versnek is az indítópontja volt:

Alig, hogy egy dombot a fű benő, jön egy teve, és ismét kopaszra legeli.

Ugyanis a múlt hét végén meghívott egyik ismerősöm, hogy menjek el vele egy magyar találkozóra. Megörültem, de bár ne örültem volna előre. Amilyen a szerencsém, ott ismét ráakadtam egy „igazi magyarra” aki ismét visszalökött abba a mély szakadékba, amelyben sohasem zúzom magam halálra, de mindig csak nagy nehézségek árán tudok ismét felállni.
Találkoztam ott egy régi ismerősömmel, akivel valamikor 1987-ig egy üzemben dolgoztunk, aki már abban az időben is lenézett, Jugoszláviában való születésem végett, de jó voltam neki, mivel ő egy 56-os menekült volt, nem mehetettet haza, én pedig mint Jugó (csak 1988-ban lettem Svájci) 1968-tól minden évben keresztül mentem Magyarországon hazafelé, és egyet-mást el tudtam neki intézni ott Magyarországon.
De ő már engem  azért is lenézett, mert én az elejétől kezdve megköveteltem mindkét gyermekünktől a magyar nyelv megtanulását, beszédben, írásban és olvasásban is, ő pedig mindig azzal dicsekedett, hogy az ő gyerekei úgy beszélik a sviccerdücsöt, hogy senki sem mondaná meg, hogy nem svájciak, Persze a beszélgetés során a gyerekek is szóba kerültek, és elpanaszkodta, hogy a fiával már sok-sok éve nincs semmi kapcsolata, mert miután megnyílt a határ és hazamehettek, akkor a gyerekek hazamentek, meg akarták ismerni a nagyszüleiket, de amikor visszajöttek, a fia nagyon csúnyán leszidta őt, hogy nem érti, hogy lehet egy apa olyan bolond, (bocsánat a szó, szó szerinti leíráshoz) mint egy „birkatöke”, hogy a saját gyermekét nem tanította meg az anyanyelvére, és annak ellenére, hogy az anyja és az apja is magyar, de ő a saját nagyszüleivel, és a rokonokkal, csak tolmácson keresztül tudott otthon beszélgetni. Erre én azt feleltem, ha egyik gyermeked sem tud magyarul, akkor igazat adok a fiadnak, nem neked, mert akkor valóban az vagy, aminek ő nevezett. Egyik szó a másik után, és a végén mégis csak ő saját magát tartotta „igazi magyarnak”, és én ha fel is vettem a Svájci állam polgárságot, akkor is legfeljebb, csak egy "ex Júgó" vagyok.
És akkor amikor hazaértem, még a beszélgetés hatása alatt, akkor született meg ez a vers: „Az igazi magyar”, címmel. Le kellet írnom, hogy megnyugodjak, csak most gondolom, talán jobb lett volna, ha nem teszem fel. De így sem rossz, mert soknak, ha tetszik, ha nem, ilyen magyarok is vannak.
Így is születhet egy vers, mert mint ahogy többször is írtam, az én verseimet az élet írja, nem a képzelet. Én csak az élet fizikai munkása vagyok.
Köszönöm a megértéseteket, és
üdv Tóni

PS: Keszei István idézete az, amelyik az utolsó napokban oly sokszor az eszembe jut:

 A legabszurdabb a sorstól, a végzetet legkihívóbb magatartás: idegenben magyarul írni.