Altatót dobogott édesanyám szíve,
nem volt még álmom, nem vitt el messzire,
testem félkész: egy lüktető alakzat,
az életnek szegény, a halálnak gazdag. 

Ember hagyta lábnyomát a Hold felszínén,
már több voltam azt hiszem a semminél,
míg Armstrong szavait a világ itta,
apró lépésekkel lettem egyre szittya. 

Ősz vitte karján a haldokló vén nyarat
óvón, mint apró, törékeny madarat,
kinek  nem mozdul többé könnyű szárnya,
csak avarba zuhan gyönge suttogása. 

Sárgára, vörösre festette a fákat
de a festék, a levél rég megszáradt,
és az ősz bágyadtan hívta a telet,
mikor világra hozott anyám engemet. 

Jó lenne emlékezni arra a percre,
mikor tüdőm a levegőt sírva nyelte,
mikor az élet fája hajtott egy ágat,
mikor bőröm csókolta édesapámat.

Negyvenhárom bukfenc, ennyit gurult az év,
víg mosolyok törtek el, szelídült a hév,
felnőtt  a gyermek, írás az ákom- bákom,
de jó lenne tudni, hogy lesz-e kabátom 

ha véget ér majd őszöm s közeleg a tél,
lesz-e élet bukfenc, mit a lét remél,
vagy csak lépése lesz ki a sír szélén áll,
ami nagy neki, de kicsinyli a halál.