Lüktet a lélek, alélnak az eszmék, szárnyal a képzelet

mint a madár, akinek rég kulcsra bezárult ketrece,

s végül visszajut abba a térbe, hová ő mindig is

tartoza. Csattan a lánc koponyák belső falain, hát

lásd a csodát, ami szép, ami jó, s forrása lehetnél!

(Szintúgy, mint ahogy álmodod.) Győz aki bátor, légy te is!

Vesd el a sablont, égjen a máglyán, új lobogóját

ősi koroknak tűzd ki szívedre, lengjen a zászló!

Írd, ami szégyen, írd, ami érdem, írd, ami sokkol!

Sok fiatalnak a dolga megírni mitől pirul álszent.

S bölcs aki visszamereng régmúltba de újítanunk kell:

Írd ami szép, s a szívedhez az ösvényt megleli könnyen!

Tisztelet is kell jócskán, mert nemes ügy a poézis.

Munka gyümölcse lehet csak, nem folyik úgy a papírra,

mintha egy egyszeri listát írna az ember a boltba.

Szárnyal a képzelet, én is vágyom az útra a hátán.

Messze a cél, köztünk még ott van e hosszú élet.

Senki se fogja írni helyettünk szép Irodalmunk.

Édes a terhe: rajta feküdve szárnyal egy új kor.