A dolog ott kezdődött, hogy az ember megsebesítette a kezét.

Nem.

A dolog ott kezdődött, hogy az ember felesége, konyhai praktikák közben megsértette a mutató ujját.

Semmiségnek is nevezhető karcolás, minek következtében az ember felesége határozott mozdulatokkal, célirányosan haladt a fürdőszoba, pontosabban a fürdőszobaszekrény felé, sebtapaszért - alulról a második fiók -, jól látható helyen (balra), hogy a további konyhai munkában, nagyobb legyen a komfortérzés…

Szóval a dolog ott kezdődött, hogy az ember majd megsebesíti a kezét.

Épp a töltött káposzta konzervet próbálta kihalászni, égési sérülés nélkül, a tűzforró vízzel teli edényből.

Egész héten ezt gyakorolta. Persze az igényesség változatosságával.

A hét elején például már megküzdött a „Székely káposzta”, a „Sólet csípős kolbásszal”,

„Sárga borsófőzelék”, és a „Húsgombócok paradicsommártásban” feliratú, henger alakú, fémes dobozokkal.

Az a fránya kiküldetés! Az a konferencia vagy mi!

Az, az, amikor a tisztes polgár feleségét, mindenféle munkahelyi humbugokkal elszakítják szerető hitvesétől, rászabadítván ezzel a bérlemény minden nyűgét, valamint az étkezési szokások menetrendjének totális káoszát.

Szóval az ember, mivel a konzervnyitó üzemeltetéséhez nem ért, valamint fogalma sincs arról merre, hol lokalizálható, csavarhúzóval próbál léket vágni a még mindig tűzforró konzerves doboz tetején.

Persze, hogy megsérti magát.

A seb, vagyis a mutatóujjon történt roncsolódás megvan vagy három, három és fél milliméter.

A vulkánszerűen kitörő vér látványa egy pillanatra egyensúlyvesztésre kényszeríti az embert, amit a gázrezsó hirtelen átölelésével próbál kompenzálni.

Mély lélegzetet vesz, amit aztán lassan fúj ki (mert tanulta valahol), de még jobban szédülni kezd, és szájára veszi (csúnyán) az egész jogosítványosdit, meg a KRESZ vizsgát mert ott volt az elsősegélynyújtásosdi (itt tanulta), és átkozta az egész hülye helyzetet, hogy a telefon is a másik szobában van, és odáig nem ér el egy darabban, meg ha el is érne, sose tudja megjegyezni, hogy a 104 vagy 107 a mentők száma.

Tulajdonképpen Robinsoni állapotok uralkodnak.

A lakás, mint egy 42 négyzetméteres sziget. Civilizációnak se híre, se. 

Péntek meg elutazott.

Pedig csak ő tudja, hogy kell szorítókötést alkalmazni, csak ő tudja a pszichés egyensúlyt visszabillenteni, csak ő tudja a párnát, úgy ahogy az ember szereti, úgy az ember feje alá helyezni, betakargatni, és szüttyögni mellette, hogy attól az ember elszenderedjék, és felejtse a nap „véres eseményeit”!

És csak ő tudja, hol van a sebtapasz.

Az a sebtapasz, ami most életet menthetne. Az a sebtapasz, aminek az ember felesége minden egyes elutazáskor, pontosan beméri a helyét. (Kvázi megmutatja).

Most is így volt.

Mindegy, na! Ez már nem segít az emberen, aki most hirtelen jött mozdulattal, a tűzhely oldalán nyújtózkodó konyharuhára vetődik és utolsó mentsvárként, emlékezetből készít szorítókötést, hogy a túlélők örömábrázatával huppanjon a frissen burkolt konyha, hideg padlócsempéire.

Most már csak túléli valahogy, gondolja, de azért a biztonság kedvéért lepergeti maga előtt élete filmjét, persze a producer által jóváhagyott, erősen vágott verziót („Csak a szépre emlékezem…”), és még az is eszébe jut, hogy elfelejtette megírni memoárját, hisz annyi mindenen ment már keresztül, és olyan kalandos élete volt, mint talán még senkinek, meg az a sok megpróbáltatás…na szóval…

De hirtelen kulcs zörren a zárban. Nézzenek oda! Hát itt van ő!

A megmentő, az angyal, aki nem neheztel a nyafogás meg a falfehér arcbőr miatt, és olyat sem mond, hogy: „Ugyan már! Hiszen ez csak egy karcolás!”

Ő ilyet nem tesz.

Ő inkább a baleseti sebészeket is meghazudtoló alapossággal látja el a sérültet.

Mert nő!

És mert szeret…