s döbbenten nézi, amint a reggel,
őt mossa el fényes tekintettel.

Pedig, hogy őriztem lángját
a szép alkotta vágynak, mely
pupillámon tükrözve lobbant
agyam rejtelmes zugában.

Üzent is szívnek, tüdőnek,
kéznek és a lábnak, millió sejtnek.

Az ocsmány anyag már dacol,
(Lelkem jobbik felével,)
némely sejtjeim mámor receptorai
szétpattantak, s nem újulnak megint,
feladták a létért folyó szüntelen akarást,

s elhullanak az idő megszabott,
szigorú törvénye szerint.

Itt jajong, búsong belül a lélek:
Ne hagyd elmenni,
ne hagyd elmenni, kérlek!
Szerelem nélkül üres kőszikla leszel!
Rideg kő semmi több! Félek,
ha csak a múltba temetkezel.

Pusztuló sejtek! Anyag csak semmi más.
Keresd tovább az álmot, a lelkeddel láss.