Ágyba dob a fáradt esti fény
ruhám, mint levetett ócska remény,
úgy lóg a kopott szék karon,
zsebéből a kipergő semmit számolom.
A padlón hangtalan árnyék lépeget,
beteg Hold festi meg a remegő eget:
szürkébe, feketébe itt-ott  némi sárga,
borzongó felhő száll az alvó világra.
Magány ölel, de az álom elkerül
szobám falának vágyam neki feszül,
s az ablak mellett át az apró résen
hozzád szökik, míg testemből a vérem
a padlón úgy folyik, mint apró patak
benne  elpusztult sejtjeim, akár a halak.
Majd a halál vízesésén a meder törik,
fényképed a padlón elázik reggelig,
s mikor az ablakon belesnek a fények
fölsírnak az árván, itt hagyott remények.