Percekből rak falakat az idő,
készül sorsom  szürke börtöne,
gondokból összeáll a tető,
de a fény nem vetődik ide. 

Csendek cseppennek a hideg földre
lelkembe a hallgatás szökik,
és kedvem, mint megriadt szöcske
ugrik, és semmibe tűnik. 

A sarokban vérző szívem ül
szerelem szivárog mély  sebén,
a csalódás szúrt kegyetlenül,
de valahogy még sem bánom én. 

A végzet talán vajúdik velem
úgy, mint egykor jó édesanyám,
mi lesz  veled édes szerelem,
ha a halál szeme, újszülött fián?