Az "irodalmi" bemutatkozást talán rövid, részben gyermekkori ihletésű szösszenettekkel kezdeném.
A reggeli...
A csöpp kislány kakaóval majdnem teli bögréjével a kezében hóna alatt a Lencsi babával óvatosan egyensúlyozott a széke felé. Egy csepp egy óvatlan pillanatban mégiscsak barnásan szétterült a konyha kövén. A kislány egy tétova pillantást vetett a nagynénjére, aki bátorítóan hunyorított a szemével.
- Jó reggelt nagypapa - csacsogta és gyorsan letette a tányérra a bögréjét, majd felmászott a székére.
Az öreg meg se nyikkant, még csak rá sem pillantott az unokájára. Mélyen belebújt a reggeli újságba. Bogár a fekete szőrgombóc - mint mindig - ott sündörgött a kislány lába körül.
- Jaaaj, már megint ez a töpörtyűkrém! - fintorodott el a kislány és odalesett, hogy mennyire figyelhet a papa.
-Nem figyel, nem figyel! - örvendezett magában és ránézett a kutyára.
Bogi meg rögtön tudta mi a dolga, szorosan odaült a szék mellé. A kislány ügyesen a kenyér és a krém közé túrt az ujjaival és az ujjára ragadt krémet lenyújtotta a kutyának, a nagyjából csupasz kenyérdarabot pedig leharapta. Így ettek ketten, a kislány és a kutya. A papa néha odapillantott, de csak azt látta, hogy a kislány eszik.
- Hát ez a bogár, kár, hogy nem szereti kakaót. - gondolta a kislány - de káár! Ivott még egy kicsit, aztán legkedvesebb hangján odaszólt az öreghez:
- Nagypapa, nézd ettem! - mutatta a kenyerét, már csak egy darabkányi volt. - Elmehetek játszani?
Menj csak kisleányom, menj ki a jó levegőre! - engedte el az öreg, de fel sem nézett az újságból.
A kislány megkönnyebbülve fogta a bögrét, még volt benne, de tudta, azt már beleöntheti a moslékos vödörbe, odatette a másik asztalra és kiszaladt az udvarra, nyomában a kutyával. Leguggolt a kutya mellé, átölelte a nyakát, majdnem összeért az orruk és gyengéden sugdosott a kutyának:
- Bogikám, Bogikám, jó kutyám vagy, ezt megcsináltuk.
A fekete puli és a kislány nagyon jó barátok voltak. A kutya már akkor is, amikor egészen kicsi volt és a babakocsiban feküdt az árnyékban, akkor is ott volt mellette.
- Na, gyere Bogár, fussunk! - és a kislány kacagva szaladgált az udvaron nyomában hűséges barátjával.
A libák...
- A piros pöttyöset vedd fel, aranyom, annak van egy kis ujja is, nehogy nagyon megkapjon a nap! - kiáltott be Terus a szobába.
A kislány gyorsan belebújt a ruhába, csak úgy mezítlábasan a szandálba, fejére biggyesztette a kis fehér kalapot és kiviharzott az udvarra.
- Gyere már Bogár, megyünk a szőlőbe! - még itt hagy a Terus, ha nem sietünk... és már kint is voltak a kapun.
A bokáig érő porban hosszasan, szótlanul baktattak ők így hármasban, a Terus, a kislány és a Bogár kutya. A Terus időnként lassított, beköszönt egy egy portára és csak úgy menet közben kiabáltak egymásnak az ismerős asszonyokkal.
- Há míísz? - Menünk a szőlőbe, kötöznyi...
- Ez a kicsi e, a Rózsikááájéé?
- Ja, azé...
A kislány és a Bogár mindig előre szaladtak, aztán visszakanyarodtak, a Terus nem szerette ha messzire mennek tőle.
- Na, gyerekem, megjöttünk! Ti itt maradtok a Bogárral a laposban, én felmegyek a szőlőbe. Víz ott van a pincében a vödörben, aztán nekem el ne bitangoljatok. - adta ki az utasításokat az asszony.
Szorosabbra fűzte a kendőt az álla alatt, felkötötte a nagy zsebes kötényt és felballagott a lejtőn. Beállt a tegnap ott hagyott sorba és a megszokott mozdulatokkal kötözte a szőlőt. A kislány a kutyával letelepedett a patak partján a nagy szilvafa alatt. Virágból, kutyatejből kezdett kis csokrot szedni, annyi volt belőle, hogy még fel sem kellett állni, csak maga körül szedegette. Telt múlt az idő majd egyszer csak libák közeledtek. Ahogy csipkedték a füvet, egyre közelebb és közelebb értek. A kislány kissé bizalmatlanul nézte őket, majd a kutya nyaka után nyúlt.
- Te, Bogár mit akarnak ezek itt, nem csípnek? Csinálj máá valamit! - szólt a kutyához.
A kutya nem túl ijesztően, de a libák felé közeledve egy kicsit csaholni kezdett. A libák erre elfordultak és eltotyogtak, volt hely bőven még a patakparton.
- Jaj, Bogár, de jó, ezek elmentek! - sóhajtott a kislány.
Közben a Terus meg már éppen jött lefelé a lejtőn, a kislány izgatottan szaladt elé, nyomában a kutyával.
- Terus, Terus a pataknál a libák - a lib...
- Jól van, jól van a Julcsa libái, na gyere siessünk, nagyapád már éhes lehet! - meg se várta, mit beszél a gyerek.
Hazafelé már kedvére szaladhatott a kislány és a Bogár, hogy gyorsan hazaérjenek.
A tejbolt
Öt éves aprócska, ám talpraesett pesti kislányként már volt kötelességem. Minden második nap a nagyanyám számára tejet és kenyeret hoztam a Tejboltból. Mindig csak ezt a kétfélét, hogy ne legyen túl bonyolult. Nem kellett úttesten átmenni és egyébként is megbízható kislány voltam, ezért küldtek már ilyen kicsiként vásárolni. Visszafelé óvatosan az egyik kezemben hozhattam a világoskék zománcos tejeskannát, a másikban a szatyrot, benne a fél kiló kenyérrel és a már üres pénztárcával. A szatyor az a fajta volt, ami úgy nézett ki, mintha spárgából csomózták volna, és ugyanabból az anyagból volt a füle is. A pénz meg pontosan ki volt számolva.
Szerettem vásárolni és szerettem a tejboltot. Útközben azért bámészkodtam egy kicsi. Amikor közel értem a tejbolthoz, döntő kérdés volt számomra, hogy ne legyen ott, a sorban állók között ismerős, főleg két személy ne, akiket igyekeztem elkerülni. Az egyik egy idősebb, amúgy kedves utcabeli bácsi, aki, mindig megcsipkedte az arcomat, és ez még fájt is. A másik egy öreg néni volt, vastag szódásüveg szemüveget viselt, mindig kócos hajjal járt, és mert rosszul látott túl közel hajolt, amit nem szerettem, mert magyarul büdös volt a szája. Szóval, ha ez a két ember nem volt a közelben, akkor szabad volt a vásárlás. Ha bent voltak a boltban, kicsit még bámészkodtam.
A tejboltot azért is szerettem, mert minden kék - fehér volt és feltűnően tiszta, ez akkor nekem nagyon tetszett. A portál ablakait kék keret övezte, a kiírás kék alapon fehér betűk, a polcok kékre festették és a sajtokat, juhtúrót, túrót tartalmazó dobozokat hófehér gézzel takarták le. A zsömlék, kiflik, pacsnik, pogácsák, mákos puffancsok, perecek pedig gusztusos kosárkákban várták az eladást. A kenyerek sorban, oldalukon álltak egy hosszabb polcon. Az illat pedig, ami a kis üzletet jelezte, a friss kenyér és a friss péksütemény utánozhatatlan finom illata már messziről szállongott.
Még egy jellegzetessége volt a üzletnek az ablak előtt két - akkoriban szabványos – asztal állt, ahol állva lehetett reggelizni. Nehéz talpon, talán alumínium csővázon szögletes lap, a borítás szintén kék, ilyen volt az asztal, magasabb kicsit a körbeülhető asztaloknál. Mindig két- három ember falatozott az asztaloknál, pöttyös bögréből friss tejet, kakaót ittak és valamilyen péksüteményt ropogtattak hozzá. Szinte hallom a roppanásokat, ahogy falatoznak. Nem voltam sosem jól evő gyerek, de ezt mindig élvezettel nézegettem.
Amikor rám került a sor, a kiszolgáló hölgy mindig mosolyogva köszöntött és türelmesen várta, hogy kihámozzam a szatyorból a pénztárcát. Kivette belle a pénzt, kimérte a kannába a tejet, füles mérőkanalak voltak a nagy tejeskanna nyakára akasztva, levágta a kenyeret, üdvözölte a nagymamámat és figyelmeztetett, hogy vigyázzak hazafelé.
Néha kaptam egy friss, ropogós sóskiflit, csak úgy. Olyankor odaálltam az ablak mellé, és mint a nagyok, ott helyben megettem a kiflimet.
Újévi koncert...
Már nem tudom mióta hagyományosan minden újévkor meghallgatom a bécsi koncertet. Most is ezt tesszük a férjemmel.
Eszembe jutott egy kedves gyerekkori, inkább kamaszkori emlék. Lehettem vagy 15 éves. Hosszú pereskedés után szüleim visszakapták az államtól a háznak azt a észét ahová a háború után lakókat telepített. Éppen télen történt. A harmadik szoba elkészült karácsonyra a felújítást illetően, festés, padló csiszolás, de még üresen állt.
Sosem volt plafonig érő karácsonyfánk, de akkor igen, ott állt az új szoba egyik sarkában, ami amúgy még üres volt. Gyönyörű volt.
Újévkor délután zenét hallgattunk, mint oly sokszor máskor is. Lemezjátszóról szólt éppen a Kék Duna keringő.
A két szoba egymásba nyílt, apám először anyámat fogta derékon, de csak néhány taktus erejéig sikerült táncba vinnie. Utána az utánozhatatlanul kedves, bohém, úriember módján elém állt, meghajolt, kisassszony? és keringőzni kezdtünk. Szállt, áradt a jól ismert kellemes dallam és csak táncoltunk, forogtunk az 5 x 5-ös üres szobában. Apám önfeledten nevetett, talán az ifjúságára gondolt. Nagyon élveztem, nagylánynak gondoltam magam, aki már úgy táncolhat, mint a felnőttek.
Később sokszor álmodtam erről, úgy, mint valami bálról és természetesen az álmokban a partnerem már nem apám volt, hanem valami délceg udvarló.
A mai napig szeretem a bécsi keringőt, nem csak hallgatni a zenét, ha alkalom adódik táncolni is.
Ezzel a kis emlékkel is idnként eszembe jut újévkor.
A PÁRHUZAMOSOK...
A párhuzamosok találkoznak a végtelenben...
Fényesen sütött a nyári nap. A parányi árnyékot is nélkülöző állomáson két vonat vesztegelt immár egymás mellett. A személynek be kellett várnia gyorsot, itt fogja megelőzni. A két vonat között leszálló utasok siettek, alig várták, hogy kiérjenek az útra.
Az egyik vonat ablakában könyökölt a lány. Barna haját összeborzolta a menetszél, ahogy forgolódott jobbra balra fehér blúza alatt meg megfeszültek formás keblei, pajkosan mosolygós szemei a szemközti ablakra szegeződtek.
A másik vonat ablakában izmos karján feltűrt kockás ingben álldogált egy férfi, homlokába hulló fekete tincsei alól, egy fémkeretes szemüveg mögül kíváncsi szemek villantak a lányra.
Egyikük sem moccant, arcizmaik se rezdültek, nem szóltak egy szót sem, csak nézték egymást. Nézték egymást... egészen addig, amíg apró rándulásokkal, lassan hosszadalmasan a gyorsvonat el nem indult az állomásról.
Ahogy távolodott a vonat, a férfi kihajolt és egy tétova mosollyal, karját lengetve búcsút intett a lánynak. A lány visszaült a helyére és elgondolkozva nézte a tájat. Észre sem vette, hogy a vonat a végállomásra érkezett. Leszállt, könnyű csomagját lóbálva kényelmesen ballagott a kijárat felé, ahol hirtelen megpillantotta a rá váró férfit.
A párhuzamosok találkoznak a végtelenben... ez jutott eszébe és elmosolyodott. A többit kinek, kinek a fantáziája elmeséli.
(na, most ugrik a majom a vízba, marad-e a a szerkesztés?)
|
