Tündérkép álmot visel, nem visz sehová, hálóruhát gondol, levetkőzhetetlent, s kit érdekel, ha nem csak egy nőt visz el a csodálkozás, hiszen a férfinak sem hitkérdés, ám neki mégis elcsodálkozás mindez, és kit érdekel szeretve lenni neki a mindeneknek, mikor a hitel kétsége összecsapódó érzelmi viharok gombolyagán aláülve válik mégis, mily gyönyörű mély álommá?

Vágyik durva, áttört-összetört léleknek lenni, mégis örök kérdés a párjuk képei, akik átizzadják álmaikban az éjzengű kincstelen homály leple alatt nyugtalanságukat, és egy mozdulattal merészen beletúrnak hajukba, no meg akarják a hitvány érzékiséget, éppen azért, mert a másikat óhajtják! A csermely szól a zúgóknak, hogy follyatok visszafelé?

Hát ez mi lenne más, mint ellentükör, az asszonyi, és férfiúi elmúlás elképzelhető képének ideje, mikor saját bűnös álmainkat, felvett maskaráinknak átvetült, és megingatható képeinkbe ültetjük bele!  Legfeljebb tiszteletünket kívánhatjuk a korlátozott mélyszépségük iránt! Együtt hajolnak virágzásuk után őszi kézenfogásba, elsétálva az idő rohanása előtt meg-megállva, tanítóként emlékezve a múlt valóságos, és a jövő lehetséges szépségére gondolva.

Létérzés ez igen, mindannyiunkban benne van életünk társa iránt!

2013.11.16.