Státuszom még sosem volt egyértelmű.
Hallgatói-, munkaviszony, házasság;
Feleség, szerető, vagy feleség-szerű,
Kitartott nő. Avagy reumás
Vénasszony, -báami más-,
Pszichiátriára beutalt, de be nem feküdt,
Pánikbeteg, depressziós, mániás.

Az mindig úgy volt, hogy csak átsiklott
Egy szerelvény a fejem felett.
Míg a metróhuzatban éleződő arc
Jártamban-keltemben fel-felremegett.
Mert nem lehetett, hogy ne találkozzunk,
S nem lehet csak úgy találkozni Veled.
Nem mondtad meg akkor sem: veszélyes vagy.
Feleséged van, három gyereked…

Az mindig úgy volt, hogy a pillanatot
Cipelte s vele engem a sors utam felé…
Melyről sokat e pillanatban sem tudok;
S mondták már előttem: Minden az Ördögé!
Az nem lehet, hogy ugyanúgy legyen.
És hogy máshogy, az meg már sosem.
Csalódottan nézve vissza látom már utólag:
S nem utolszor: hol lett volna helyem.

Vércsék rikoltnak fejem fölött szállva tovább.
És hallok egy elfúló, szenvedélyes imát.
Mely annak szól, ki nem voltam sosem,
S nem is leszek: ezt itt megígérhetem.
Férfisóhajok közt lebegő nőalak:
Mutasd magad, s helyed: Engedd, hogy lássanak!

A nő ül az ágyban. Ír, mindig egyedül.
Most alkotja magát. A többi majd kiderül.