Ívbe feszülnek a meztelen ágak,
reszkető vízben falevél didereg,
ősz simítja homlokát a nyárnak,
ki az avarban sápadtan kesereg. 

Fekete folyóként hömpölyögve
egyre ömlik, zúdul a varjak hada,
a csend teste hangoktól sebezve,
dárdaként tépi a károgók szava. 

Az idő megáll az ég peremén,
és nézi az alkony sötét tengerét,
ahogy dagálya vágtat, mint a mén
s hódol hatalmának erdő és a rét.

Összekuporodva, dértől festve
a fagy markában a világ szendereg,
jég kúszik a vizes levelekre,
a sápadt hold fénye zúzmarán remeg.