| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
F. világa – 20. rész Ideje:: 12-04-2013 @ 10:29 pm |
|
|
|
|
Leírhatatlan volt az érzés. Akár egy csöndes, még nyárutónak ígérkező reggelen az ablaküvegen dermedéssel szétfutó jégvirág. Vagy ahogy a jégcsap hegye a ruha szövetén a háton, a bőrön és a testszöveteken keresztül - átütve a tüdőt is – lassan, de könyörtelenül belefúródik a még lüktető szívbe
-Te,…te … mit…. keresel… itt? – a szavak lassan koppantak le, egyesével, tompán ütődve a márványmozaik lépcsőházi kövezetre, majd onnan lebukdácsolva a lépcsőn, ki a kapuig.
Tulajdonképpen értelmetlen volt a kérdés, mindegyé vált az okozat, a jelen valósága tetszett csupán abszurdnak. De K. ott ált, és mint egy vágóhídi barom, akit félig már levágtak, ereje még taglózásra készen ott feszült inaiban. Félelmetes, ellentmondást nem tűrő fenyegetés ült tekintetében, de valahogy mégis esetlenül és szerencsétlenül állt ott, mint akit voltaképpen már agyonütöttek, csak még el kellene dőlnie. Viszont így öntudatlan valójában is potenciális veszélyt rejtett.
-Elég volt ebből – mondta – most rögtön hazajössz - ez a minden kérdésen felül álló kijelentés, akár egy kinyilatkoztatás, kétségbe vonhatatlannak tetszett, mint a feltámadás, vagy a tízparancsolat. Jogossága másban megbénította volna az ellenállást. Az asszonyt azonban nem lepte meg. Hirtelenjében kijózanodott első döbbenetéből. Válaszolni akart, nyelvén is volt a szó, ám ekkor F. bukkant fel az ajtóban.
-Parancsol valamit? –kérdezte egy félig elrágott süteménynél tartva és az „r” betűket azzal együtt elharapva, de a birtokon belül levő bizonyosságával. Amikor felszegte fejét, találkozott pillantásuk. Ez a két nézés a történelem előtti, asszonyért megvívni kész, elszánt emberek nézése volt. Egy pillanatig úgy tűnt, a nyers erő dönti el ezt a küzdelmet is, mint amazokat a múltban. De ez a helyzet gyökeresen más volt. Mint ahogy mások az eszközök és a lehetőségek is és nem utolsó sorban a helyszín. Mielőtt K. felmérhette volna ezt, lesújtottak a szavak. Nem erőszakkal, sőt inkább szánalommal (ezúttal már sütemény nélkül):
-Ugye, jól emlékszem, hogy mi már találkoztunk?- mondta F.- Ott a kocsmában, igen. Jóember, nem emlékszik, miről beszélgettünk akkor? Maga pont engem talált meg, hogy elmesélje, miképpen tette tönkre a családját. Mit akar most? Folytatni ezt tovább? Láthatja: ez az ügy lezárult, nincs mit tennünk. Adok egy tanácsot: menjen el és gondolja át a dolgait! Be fogja látni, hogy így lesz a legjobb. Én gondját viselem ezen túl őnekik. - mutatott jelképesen körbe - Tehát hagyjon békét nekik. És ha azt akarja, hogy valaha emberként tekintsenek még magára, akkor alaposan szedje össze magát!
Egyszerűen beszélt, röviden tagolt mondataiban, és hangjának színében volt valami cseppenként ható pszichotikus méreg, amitől K.-n lágyan elömlött a kétségbeesés. Nem szokta ezt a csöndes, nyugodt, lehengerlő stílust és nem is tudott mit kezdeni vele. Indulatának élét elvette a nyilvánvaló igazsággal való szembesítése és nem maradt oka az ellenállásnak. Még ösztönösen felhördült, de követelésében már a fájdalom dominált és nem a harag:
- ez….ez nem a…. maga… dolga.. itt!....én….én sajnálom…már megbántam…gyertek vissza hozzám! – próbált küzdeni még K., teátrálisan felvonultatva teljes érzelmi skáláját.
De C. hidegen, érzelem nélkül, mintegy ítéletet mondta ki:
-Ezen túl vagyunk. Eljátszottad a becsületed. Alkoholista lettél. A gyerekek félnek tőled. És nem láttuk sem én, sem ők, nem tapasztaltuk azt, amit egy apának meg kell mutatnia a családja felé. Nem éreztük, hogy szeretsz bennünket. Elhagytál, magunkra hagytál! Szóval ezen túl így lesz, én itt maradok. Menj haza, nem akarlak látni többet!
Ez blokkolt. K.-nak valahogy nem tudott több gondolat megfogalmazódni a fejében. Az érvek és az őt irányító szavak súlya sokkal erősebbnek tűnt az akaratánál. Igazságmagvuk pedig elháríthatatlanul kicsírázott benne és régi szégyenérzetét ébresztette fel. Az idegen előtt pedig összetört maradék reménye is.
-hát akkor…- próbálta lezárni K.
- hagyja csak, menjen!- intett le F. – és megnyugtatom, én nem tartom vissza őket. Ha ők is úgy gondolják és maga is alkalmas állapotban lesz, talán még találkozhat is velük.
Végül teljes zavarában K. még mondani akart valamit, de szavai motyogásba fúltak:
- sajnálom, ….és köszönöm, hogy ilyen….ugye nem haragszik…én nem akartam….- és megfordulva a lépcső felé indult. Még az alsó emeletről is hallani lehetett mélyről jövő felzokogását. Ebben legalább mindketten találtak némi őszinteséget.
Hosszan megálltak az ajtóban, ahogy egyszerre tört rájuk az elmúlt évek vegyessége, melyet itt és most felidéztek számukra. Szinte egyszerre mondták is ki:
-…szerencsétlen!
F. kontrázott rá:
- én viszont a világ legszerencsésebbje vagyok!- azzal átölelte C. derekát és visszakísérte a lakásba. B. riadtan tekintett édesanyjára, nővére csak annyit tett hozzá, hogy „csak a szokásos műsor”. Bár a maradék desszertet ezután egyikük sem akarta elfogyasztani, jól esett ismét egymás körében lenni. Messze volt még az a jövő, amit a maga idilli felhőtlenségében mindannyian elképzeltek maguknak, de történetszáluk összefonódott, családjuk élt, túlélte az első komoly csapást és ma ez volt a legfontosabb.
Vége a II. fejezetnek
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 12-04-2013 @ 10:29 pm
| Hozzászóló: Anna1955 (Ideje: 12-08-2013 @ 10:22 am)
Comment: Bele-bele olvasok monumentális alkotásodba. Megfog, de el is ereszt, mert rohanni kell. Talán egyszer lesz idő az egész művet végig olvasni. Szeretettel olvastalak: Anna :)) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: zsoloo (Ideje: 12-08-2013 @ 06:44 pm)
Comment: Köszönöm, hogy olvasol, Anna, megtiszteltetés ebben a mai világban. Ez a "monumentum" nem is annyira hosszú, jelen bejegyzés írásakor a 31. résznél jár, és 40-nél többre egyenlőre nem is tervezem. Még a végét én se tudom. Kár, hogy kevés visszajelzés jön. Ez viszont nem akadályoz szerencsére a munkában. |
|
|
|
|
|
