Miklós, a tetű

Volt egyszer egy kis hajtetű, akit mindenki csak nyomkodott. Mászhatott erre vagy arra, csak vakarták a nyomát és átkozták a kis ostobát, pedig sírt a kis bestia, szeretetre vágyott.
Egyszer, amint pihenőpózban serkepertélt egy jó zsíros hajbuga tövében, a gazdaállat valami csillogós dobozt bámult éppen, s abban fura figurák futkároztak szarvakkal és pomponois farkincával, mögöttük egy böhönye gazdaállat hóhahózott jókedvűen, és az ostorát csattogtatta.
Izgatott lett ám a kis tetű!
Hatással volt rá a mágneses rezonancia, szinte már transzfigurált, gondolta, sok kis tetűnek hogyan ajándékozhatna, hogyan is lephetné meg őket annyi széppel és jóval,bárcsak megtehetné, lenne szánja, ostora,nagy zsákjában minden jó, harci nyúl és dominó,így tenne ő a kitinbe zárt egyszerű tetű, ha emberfiává változhatna egyszer...és lőn, a csoda...körbeszállotta őt pár égi angyal, megsuhogtatták az ízeit, és lett belőlük kéz, láb és más nyúlványok ott, olyan testet kapott éppen, mint a gazdáé volt egykoron.
(nem árulunk el nagy titkot , lehet, az angyalkák csak árnyalatnyit billentettek a dezoxi spirálon, nem kellett több a varázsolathoz hajszálnyi csodánál)
No, gondolta is a kis tetű, aki most már férfivá serkedt,hát akkor most én leszek a Mikulás!
Így teljesedett be hát az álom, angyal-pilleszárnyon.