| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
F. világa – 30. rész Ideje:: 12-27-2013 @ 10:04 pm |
|
|
|
|
Novemberre járt. 9 éve múlt, hogy megismerték egymást, mert a sors – és saját döntéseik kacskaringós következményei úgy hozták. Ehhez a biztos fogódzóként kínálkozó ponthoz mintha egyre gyakrabban tértek volna vissza emlékezéssel tartva ébren reménysugaruk elszáguldó, sziporkázva ragyogó- tűnő, fogyatkozó csillagát.
Nem vitatkoztak, és rossz szó sem hagyta el ajkukat – túlontúl érzékenyek és visszafogottak voltak ehhez – mások talán úgy mondták volna: jó nevelést kaptak – minden esetre, ami zajlott közöttük, az egy érzelmi skálán jobban felrajzolható lett volna, mert számottevő cselekvés nem érzékeltette ezeket. Arcvonások változása, metakommunikációs jegyek, sóhajok, leszegett fejjel tett dünnyögések és lélekbe hatoló pillantások beszéltek helyettük.
Azonban nem kerülhették el, csak tisztázni kellett e felemás helyzetet. Mivel C.-ben érett meg először a döntés igénye. Egyszer, takarítás közben, félbehagyva azt, lekapcsolta a zajos porszívógépet és odalépett F.-hez, aki könyvespolcán rendezgette irodalmait.
Nem kellene végre megbeszélnünk ezt? – kérdezte átmenet nélkül nekiszegezve a láthatatlan kardot a háttal álló férfinek.
F. persze elsőre nem vette a lapot. Lassan megcsavarodva törzsében, két kupac könyvvel C. felé fordult:
-már mondtam, hogy szombaton nem tudok eljönni veletek! De ígérem jövő héten bepó…
-nem ezt, hanem a mi kettőnk ügyét.
F. még mindig úgy állt ott, bénává merevedve. Nem tudta, mit mondjon, megzavarták és különben is legfeljebb egy felé tudott figyelni egy időben. Később a nehézzé váló kötetek kiperegtek a kezéből, de akkor már nem ezzel foglalkozott.
Tegyük hozzá, F. nagyon rossz döntéshozó volt, mivel rendszerint sodródott mások véleményével, így borítékolható volt, hogy C. fogja viselni ennek súlyát és következményeit. Fölösleges leírni az elhangzott beszélgetést, hiszen a rohamokban feltörő érzelmek, a csalódás, a remény, a múlni látszó szerelem, és a fájó szeretet indította szavak formálták, tolták a végkifejlet felé a döntést, melyet jóval korábban pár szóval semmivé lehetett volna tenni.
-…elfáradtam – mondta végül C. – belefáradtam abba, hogy megfeleljek az ideádnak, ami nem lehetek, mert az nem én vagyok – tudom, hogy ragaszkodsz és szeretsz is a magad módján, de annyira máshol jársz! Mintha csupán kellékek volnánk a te álomvilágodban, hogy azt tovább tudd építeni. B. sokat köszönhet neked és bizonyára fog is, de ő sincs már itt, ez a kettőnk élete. Elég sokat éltem veled, hogy tudjam, bármilyen halogatás, csak a hiú reményeinket növelné. Ismerlek. Ezért döntök úgy, hogy elköltözöm.
Hallgatott. És mert nem jött rá, hogy mást is tehetett volna, hagyta, hogy az események ebbe az irányba teljesedjenek ki. A keserűség és tehetetlenség megbénította, kisöpört a fejéből minden értelmes gondolatot. Nem maradt elég akaratereje, mersze, hogy odaálljon C. elé:
„- nem drágám, kissé eltúlzod ezt, és az érzelmeid irányítanak. Most megiszunk egy pohár Whiskey-t és átgondoljuk még egyszer!”
Persze mondott valamit biztosan, de az épp az ellenkezője lehetett ennek.
Mivel úgy látszott, nem is tanúsít annyira heves érzelmeket, C.-nek ezzel is egy lökést adott.
Néhány nap múlva C. elrendezett mindent, szállítómunkások jöttek a lakásba és kocsira rakták közös életük előttről származó bútorait, valamint egyéb holmijait, elragadva életéből az egyetlen értelmet és fénysugarat, akivel leélhette volna hátra lévő idejét.
December elején a linóleumos padlón ült törökülésben – pedig a fotel az ablak mellett, az időközben szépen megnőtt páfránnyal nagyon várta – családi fényképeik egyikét nézte – könnyezett, és hangtalan zokogás rázta. A kétségbeesés hullámszerűen tört rá és fojtogatta. Rendkívül rossz bőrben volt. Elhanyagolta magát és munkahelyén kivett szabadsága utolsó napjait töltötte így. Lakása ismét legényszálláshoz volt hasonló, ahol mosatlan, romlott étel, por, pókháló adott találkát, míg ő maga ezek között ücsörgött és volt magának.
Sokára vett észre távolabb egy kisebb, felfordítva leesett lapot a földön. Odahajolt érte és felfordította. Egy elpiszkolódott névjegykártya volt az: „lelki segélyhely” felirattal, alatta kisebb, egyszerű vonalvezetésű betűkkel, hogy: „Dr. Macskássi Eleonóra pszichoterapeuta”.
Az ablakszegleten át szürke felhő és leveleit veszített, kopár ágak részlete volt látható.
Nem tudta, milyen nap van.
Vége a III. kötetnek |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 12-27-2013 @ 10:04 pm
|
