A három óra húszas vonattal indultam Ceglédről, hogy néhány átszállással, átutazva a fél országot odaérjek tízre.
Aztán egy kávézóban ücsörögtem, míg Lali kijöhetett hozzám. Nem tudom, pontosan mivel töltöttük a délutánt, mert a későbbi események elhomályosították az emlékét.

Siettem az utolsó vonathoz. Már stoppolás nem jöhetett szóba - a leghülyébb tini is tanul előbb - utóbb a hibáiból! Ráadásul hétfőn reggel meg kellett jelennem a tanulószobán, a ceglédi vasútállomáson.

Jóval az indulási idő előtt érkeztem hát az utolsó vonathoz. A kis piros BDZ ajtaja nyitva állt az október végi hidegben, a fűtött váróteremben ültem le. Egy harminc körüli pasas telepedett a másik padra. Éreztem a tekintetét magamon. - „Vén kujon” - gondoltam, de elolvadtam a hangjától, amikor megszólított.
- Vársz valakit? - kérdezte mosolyogva.
- Nem, utazom, csak nagyon hideg volt a vonaton. - intettem a peron felé.
- Látogatóban voltál? Nem kísértek ki?
- A katona vőlegényemnél voltam. Visszament a laktanyába. - Miért mondom el neki? Nem is ismerem... „Gyönyörű a mosolya... A kis bajusza alatt az összes hófehér fogát rám villantja. Bársonyos férfi hang... Ezek az átkozott hangok és mosolyok tartják kezükben az életem...”
- Én az erőműben voltam, egy műsorhoz gyűjtöttem anyagot. Egy idős pasassal beszélgettem, és megmutatott ott mindent - közben átült mellém. - Most televíziós műsorszerkesztő vagyok, de a munkám kapcsolódik az eredeti tudományos diplomámhoz. Parázs Dávid - és felém nyújtotta kezét.
- Buczi Erzsébet - és bátortalanul hagytam, hogy hosszan melengesse a kezem, majd riadtan húztam vissza a kijárat feletti órára nézve.

- Mennünk kell! - és szedelődzködni kezdtünk mindketten.

A hangosbemondó recsegő hangja figyelmeztetett, hogy a vonat azonnal indul az első vágányról. Valóban! Tökéletes volt az idő meghatározása. A kis piros vonat ajtajai hangosan csapódtak be, mielőtt felszállhattunk volna, és elindult nélkülünk...
- Itt volt az idő - mondta a forgalmista - és megrántotta a vállát, mikor Parázs kérdőre vonta. - Ja, hát az az óra késik mindig. Menjenek busszal - és ott hagyott minket.

- Busszal? Vasúti arcképesem van, de minden pénzem Lalinál hagytam. Holnap reggelre muszáj haza érnem, de nem stoppolhatok! Nemrég nagyon ráfáztam! - néztem kétségbe esve új ismerősömre.
- Gyere, kifizetem a jegyed! Majd megadod, ha lesz pénzed. - húzott máris a busz felé a kezemet fogva.

- Sietnünk kell, nemsokára indul az is. Néztem még otthon a menetrendet. Nem tudtam, melyik járművet érem majd el.
- Otthon van pénzem. Van fizetésem.

Felszálltunk a buszra, és mellém telepedett természetesen. Nézett rám meleg, barátságos tekintetével, és kifaggatott, mivel foglalkozom, miért nem tanultam tovább. Kérdezte, mi volt az a megjegyzésem a stoppolással, ki az udvarlóm. Én pedig mindent elmeséltem szépen. Majdnem mindent...

- Nekem is voltak rossz időszakok az életemben, elhiheted! A szüleim állami gondozásba adtak egy időre - és elmesélte homoszexuális élményét.

Talán a busz halvány belső világítása segített, hogy ennyire kitárulkozzunk egymásnak. Annyira közel éreztem magamhoz, hogy eszembe sem jutott tiltakozni, amikor megcsókolt.

Lassan hajolt hozzám, és először csak puszit adott a számra. Bajuszkája izgatóan csiklandozott, aztán éreztem, ahogy nyelvével simogatja ajkamat, míg szét nem nyílik, utat engedve ezzel az érzéki folytatáshoz.
- Annyira édes vagy! -súgta a fülembe, miközben forró leheletét éreztem a nyakamban. - Add vissza a csókomat, hogy tudjam, nem csak hagytad magad!
És én visszaadtam boldogan, mert semmi mást nem volt esélyem tenni. Az egyetlen értelmes dolog volt, amit tehettem ezzel az okos pasival. Beszélgetni biztosan nem. Valami izgató, mégis megnyugtató érzés volt a karjaiba bújni, érezni a lényéből áradó melegséget, hallgatni a kedves szavait, perzselődni az érintésétől.

Budára érkezve megadta a munkahelyi telefonszámát, és feltett egy éjszakai járatra, hogy elérjem a postavonatot a Nyugatiban. Megígértem, hogy hamarosan jelentkezem.

- Szia, Buczi Erzsébet vagyok. - mondtam, mikor átvette a kagylót a kolléganőjétől. - Tudod, tartozom neked a paksi buszjegy árával! Megadod a címet, hová küldjem?
- Mondom, de jobb lenne, ha személyesen tudnád elhozni. Nem jársz erre mostanában?
- A héten szabin leszek, ha jobb úgy akkor megyek.

Életemben először utaztam HÉV-en, s a szívem még akkor is a torkomban dobogott, mikor megnyomtam a kaputelefon gombját.
-Gyere fel! - és már zúgott is az ajtón a zár.
Fürdőköpenyben fogadott, nem kis meglepetésemre. Egy gyors ölelés és puszi után kattant az ajtó mögöttem. Ő a nagyszoba ablakához ment.
- Bocs, nem lenne jó, ha visszajönne az asszony valamiért! Most ment el.
- Gyereketek is van? - kérdeztem, s már nyújtottam is a pénzét, hogy eltűnhessek mielőbb.
- Kettő. Még kicsik, de elég sok baj van a házasságunkkal. Majd egyszer elmesélem. Lesz még rá időnk bőven! Most inkább bújjunk ágyba! - oldotta el köpenyén az övet.

A látványtól megbabonázva vetkőzni kezdtem. Hülyén éreztem magam az idegen lakásban, ágyban, a gyűrött lepedőn, ahol az éjjel a feleségével feküdt. A hátamra fektetett, és az ölembe hajtotta fejét. Aztán magáévá tett. Valahogy többet vártam ettől a találkozástól. A buszon annyi érzelem volt benne.

Aztán az ágy szélére ültetett, az egyik fotelból ruhákat dobott a többi mellé a másikba. Gitárt vett a kezébe, és elénekelt egy kedves bölcsődalt.
- Én írtam. Tetszett?
- Gyönyörű - mondtam öltözködés közben, és igyekeztem titkolni, hogy olvadófélben vagyok. „Ezzel kellett volna kezdeni - gondoltam - akkor talán eljutottam volna a csúcsra én is.”

- Ettél ma már? Gyere, igyál egy kis kakaót indulás előtt! - és kivitt a konyhába a mosatlan edényhegyek közé.
Langyos tejbe olyan gyorsan oldódó izét rakott. Se édes nem volt, se kakaó íze. „Tán az első hamburgeresig kihúzom vele...”
- Holnap külföldre utazom, de felhívhatnál egy hónap múlva! - azzal bezárta az ajtót mögöttem.

Már nem jártam bulizni a haverokkal, sőt egyre ritkábban mentem Paksra is. Tanultam, és élveztem minden napot. Jó volt a társaság, végre megint volt sikerélményem. Most jó helyre tartoztam! Befogadott a vasutasok nagy családja. Hamar eltelt az a hónap.
- De jó, hogy hívsz, már vártam! Jövő héten feléd lesz egy kis dolgom. Meglátogathatlak?

Aznapra megint szabadságot kértem, és most én fogadtam őt fürdőköpenyben.
Percek múlva mellettem volt az ágyon ruha nélkül.
- Nyílj meg nekem! - suttogta búgó hangján, és keze célra törően simította combomat.

Hamar túl voltunk mindenen, és részemről elmaradt a nagy élmény megint. Talán ez az állandó rohanás az oka - gondoltam. - Vagy az a múltkori rossz emlék, a stoppolás miatt? Persze, lehet, hogy mindkettőnknek csak időre lenne szükségünk. Nem baj. Azt mondta a múltkor, az van bőven...

Elfogadott egy laza kávét kevés cukorral, és beszélgettünk.
- Egy hét múlva lesz az írásbelim személydíjszabásból. Aznap leszek 17. éves.
- Tényleg? - és finoman ajkamhoz érintette az övét. Átölelt, a nyakamba csókolt, és azt mondta halkan, hogy ő nem foglalkozik olyan öreg nőkkel. - Azért kíváncsi lennék rá, mi lesz veled húsz év múlva! - majd fogta a kölcsön kért könyvemet, és elrohant a vonathoz.

A szóbeli után egy kedves női hang közölte velem, nem tudja adni Parázs urat, vidéken van. Keressem később. Azt sem tudta megmondani, mikor megy be legközelebb. Mennyire szerettem volna pedig elmondani neki, hogy mindent tudtam! Titkon reméltem, hogy össze is futhatunk, ha már Pesten vagyok.

Később is hiába próbáltam elérni, a válasz ugyanaz volt, mint korábban. Amikor megérkezett az eredmény, hogy kitűnővel letettem a szakvizsgát, tettem még egy halvány kísérletet, hogy megosszam vele az örömömet - majd apró darabokra téptem a cetlit a telefonszámmal. „Ez komolyan gondolta, hogy túl öreg vagyok. Végül is tudja, hol lakom. Biztosan mond valami értelmeset, amikor visszaadja a könyvemet.”

(A történeteim és verseim kivétel nélkül mind a fantáziám szüleményei. Kérem, hogy senki ne azonosítsa őket se velem, az íróval, se a szereplőimet más valóságos személlyel! Ködmadár)