Tompán szűrődik a fény
a vén fenyőfák között.
Bár napsugarak rejtőznek
a sűrű lombok mögött,
sötét a reggel.
Talán a Nap sem kel fel
idejében.
Bánat fut át az égen,
de ez mégsem szomorít.
Megsimítom a fenyőágakat.
Bár kicsit szúrós, érdes,
ha az ember nem vigyáz.
Én óvatos vagyok.
S a sötétben minden fa
hűséggel rám vigyáz.
Körbeleng a gyanta illata,
mint egy lágy takaró,
lelkemet nyugtató kicsi ház.
Nem kell a Nap sugara,
e hűvösben elillan a láz,
ami rázta testemet.
Már nem fázom.
Azért magamon hagyom
kabátomat mégis,
mert hideg, éles a szél.
Már itt a tél,
de fenyőfáim megőrzik
tűlevelüket.
Nem eresztik, óvják, védik
pici testüket.
A telet élve, talán
csak ők vészelik át.
Ma éjjel velük maradok.
családtag vagyok,
befogadtak maguk közé.
Kiterítik ágaikat fejem fölé,
nem engedik a hideget testem köré.
Féltőn óvják lelkemet.
Őrzik álmomat,
hogy túléljem a telet.