Ébren töltöttem az éjszakát, mert aludni nem tudtam – és gondolkodni sem. Próbáltam esküszöm, de teljesen hiába való volt. Végül azon törtem a fejem, mi kavaroghatott benne Dávid előtt. Már sosem tudom meg, mi foglalta le agyamat az elmúlt évtizedekben. Minden szavára, mozdulatára emlékszem, de erre nem. A szelektív memória...
Leesett az első hó azon az éjszakán, és én verset írtam róla, majd elindultam dolgozni. Valami belső kényszer vezetett, és az egyetlen remény, hogy másra koncentráljak. A következő napok így teltek, csiga lassúsággal, és olyan undorítóak is voltak, mint a meztelen csiga. Saját nedvemben úszva csúsztam tovább én is, céltalanul. Esténként a radiátornak dőlve meredtem magam elé a konyha sarkában, gyakorlatilag gondolatlanul... Férfiként valószínűleg a tévé távkapcsolóját nyomkodtam volna (jutott eszemben Mark Gungor videója), de nő vagyok, és eddig nem volt üres „doboz”- om. "Nő vagyok?" Nem, nem éreztem annak magam. Csak ocsmány, felesleges kis féreg voltam, aki nagyot álmodott, és felébredt a meleg, de büdös fekáliában. A kormány szerint adózó, akinek csak kötelezettsége van jogok nélkül. A munkáltatóm szerint rabszolga. A gyerekeim szerint anya, aki nem szólhat bele az életükbe, viszont mindig segít. A férjem szerint feleség, aki süt, főz, mos, takarít, kefél, és tökéletesen követi a hangulatát, valamint munka után teljes gőzzel dolgozik az ő vállalkozásában. Szerintem meg egy rakás szerencsétlenség, aki nem tudja még azt a kis szemetet sem odaadni senkinek, ami feszíti a lelkét. Ugyan, kit érdekel a vergődésem, a boldogtalanságom, a lelki nyomorom? Meg akartam halni, véget vetni ennek a hiába való küzdelemnek, de erősebb volt a kíváncsiságom. Hogyan tovább? Eddig hittem benne, hogy van élet a halál után. Tessék Zsóka, lehet bizonyítani! - gondoltam, és kinyitottam még egy üveg édes vöröset.
A psychologus fáradtan ült az íróasztala mögött, és megpróbált rávenni, hogy meséljek.
"Mostanában sok dolga lehet! Ennyi erővel beülhetne egy „Reklamáció” feliratú ablak mögé is" - állapítottam meg görnyedt vállából, üveges tekintetéből. "Mi késztethet embereket arra, hogy ilyen politikai és gazdasági környezetben ezt a munkát végezzék, ennyi fizetésért? Ha nem bújsz ki a sarokból, tőlem biztosan nem fogsz kerek történetet hallani" - morfondíroztam, és végül csak a férjemmel és gyerekeimmel való kapcsolatomról meséltem neki. Így jár az, aki nem ott tanult a lélekről, ahol én: kimarad a szaftos részletekből. Biztos voltam benne, hogy ettől függetlenül is ugyanarra a végeredményre jutunk, de elmentem hozzá, hogy legalább a férjemnek örömet szerezzek.
- Váljon el! - hangzott a velős tanács.
"Na mi van, öreg lány? Semmi „csak rávezetem a megoldásra, ne tőlem várja a választ”?
- Szeretem őt, csak nem tud megadni mindent, amire szükségem van – mondtam – no meg, idős és beteg. Hagyjam magára? Árulja el inkább, hogyan mondjak le örökre a testi szerelemről!
- Az nem megy! Tartson szeretőt! - és már írta is a receptere.
- Egy féltékeny, nyugalmazott nyomozó tiszt mellett... Szuper ötlet... Nullára amortizálva... Nem tud véletlenül valakit, akinek szüksége van egy kielégítetlen, karikás szemű, fogatlan öregasszonyra?
- Mi az a sötét folt a veséd fölött? - kérdezte a párom, amikor hónapok után először látott ruha nélkül.
Nézegettük, s végül rájöttünk, megégett a derekam a konyha szegletében a fűtőtesttől. Vagy Parázstól? Test és lelek kölcsönhatása?
Elérkezett a születésnapom. Nem voltam épp ünnepi hangulatban, és összeszorult a gyomrom, amikor megcsörrent a vonalas telefon az asztalomon.
- Szia! Jó lenne, ha megértenéd, hogy nem akarom a verseidet se olvasni! Nem akarok tőled semmit! Nem vagyok beléd szerelmes! Mit képzelsz Te magadról? Mondtam én Neked valaha is azt, hogy feleségül veszlek? Nekem családom van.
- Nem! Eszembe se jutott ilyesmi... A verseimet azért küldtem, mert megbeszéltük, hogy barátok maradunk, elmondod a véleményed...
Belém fojtotta a szót, amit így is nehezen válogattam össze a kollégáim társaságában. Csak mondta, és mondta, hogy nem szeret, és nem akart soha feleségül venni... "A szülinapi jó kívánság legújabb formája" – gondoltam – "Talán a médiában ez a szokás! Ha már nem kell valaki, azért még rúgunk bele egyet-kettőt, ha véletlenül nem tudná, hol a helye!"
A napok meg csak vánszorogtak a maguk megszokott álmatlanságában tovább, s én kerestem az okot, hol rontottam el.
Ő talán azt a különleges nőt kereste, aki képes megtagadni tőle valamit, mert elege volt abból, hogy a nők a karjaiba omlanak. Én pedig azt a férfit vágytam megtalálni, aki végre nem támaszt követeléseket elém, nem zsarol, fenyegetőzik, nem erőszakol meg, hanem elfogadja mindazt, amit végre magamtól adok magamból. Mindent! Szerelmet és gyönyört. Mert jó lett volna adni... Jó lett volna látni, érezni, hallani, hogy valaki egyszerűen csak örül az ajándéknak, nem megelégedetten sütkérezik, arra gondolván, hogy mindez jár neki. Az ő szemszögéből biztosan igaza van. Mindazok után, amit megéltem eddig, az is nyilvánvaló számomra, én hogyan jutottam ide.
Vége van. Elmentünk egymás mellett, mert, bár ugyanazt kerestük - az egyediséget - nem egymásban leltük meg. Más az a világ, amelyben ő létezik, és más az enyém... Már tudom mi a pokol! Ahogy a mesterem tanította. Nem purgatórium, mint a Bibliában írva vagyon, hanem az az érzés, amikor lepereg előtted az életed halálod után. Az egyik film az, ami megtörténhetett volna, ha okos vagyok, a másik az, ami valójában volt. Nekem ez az élmény megadatott még életemben. Nem tett boldoggá.
Ennyire futotta gondolataim álom-futásából, mikor végre újból sms-t kaptam. Józsi volt. Boldog szülinapot kívánt, és kitűzte a dátumot, amikor végre megszabadulhatok a kínjaimtól. |
