Deák Mónika: Ütemek
Porszagú felhőkön pihen az idő,
lassan pörgeti ritmusát a mának,
s mire vágyamból a gondolat kinő,
nyomát vesztem az őrült
ujjongásnak.
Pillanat-érzés, ködös illúziók
sóhaj-ököllel döngetik a jelent.
Szünetjelekkel tűzdelt valóságunk
csak kuszasággal szőtt holnapot
teremt.
Úgy összehajtogat néha a kétség!
Csak zsugorodom a basszuskulcs
alatt,
hangjegyek szöknek, megtörik a
kotta.
Alkut játszani. Már csak ennyi
maradt?
Hócipőkből font zsibbadt
örömtáncot
régóta nem jár már megviselt
lábam.
Mosolyomat mint lusta borravalót
a pulton hagyom egy hajnali
bárban.
Füstbe ment tervekkel építem
váram,
s beleszőkülve folyton újrakezdem.
Bukni, felállni, bukni, továbbmenni -,
s bent ragadt dalok konganak a
fejben.
Mégis felfrissítem bármilyen
nehéz
könny-hangba fordult fáradt
kotta-arcom,
s dübörgő vérrel, töretlen
zenével
infúziómat az ütem alá tartom.
(2013. 10. 19.)
|
