Amikor irt, sosem hallgatott.
Csikorgó sérelmeket vontatott
korrodált sínek és talpfák mentén.
Innia kellett ahhoz, hogy szeressék.
Olyankor bőszen átkarolt mindent.
Engemet, téged, a fáradt Istent,
de legfőképp önmagát ölelte,
ám a boldogságot sohasem lelte.
Mosolygott, mint kinek jó a dolga.
A szavakat egy kupacba hordta.
Osztotta őket tányérba szedve,
bekopogott vele minden lelenchez.
Egyszer aztán nem volt mit írnia.
Nem akart lenni senki egyfia.
Elhúzódott csendben mint ’ki érti:
A Sors elől nem lehet kitérni.