Istennel csak álltunk merengve

egymásnak háttal,

én önmagam kerestem,

ő szót a világgal.

Mire jött az este mind a ketten,

bámultuk a fényt a hegyekben,

ahogy a csúcsot megfestette vérnek,

akkor nem tudtam még,

 hogy a szavak mit sem érnek.

Remegő hanggal fordultam hátra,

már nem volt ott Isten, sem az ő világa,

suttogó szavaim szórtam a sötétbe,

mint ahogy a homokot a kavargó szélbe,

s vitte a sötét, vitte a terhet,

ujjaim közt elmorzsolt igazi szerelmet.