Csak szelíden.
El ne törjön lelkem csigaháza.
Vékony, mint a háló,
mit a pók sző a falon.
Apró virágszirom,
amit a jég, a hó rajzol
a fagyott ablakon.
Nincs hová bújnom.
Nincs más, csak ez a kicsi ház.
Rajta szürke máz.
Lelkemre ez vigyáz.
Szelíd vagy, tudom.
Sosem bántanál.
Kicsit azért félek.
Szívem halkan kalapál,
mintha azt akarná,
senki ne hallja meg,
mily reszketve élek.
Vigyázz rám, kérlek!
Ne tépd el a húrt,
mit féltőn óv hegedűm.
Inkább játsz egy dalt nekem!
Én már rég nem zenélek.
A dallamot nem lelem.
Maradj kicsit most velem,
add vissza a dalt,
hogy ne féljek.
Ha nekem szólna zenéd,
mit rég őrzöl szívednek
szelíd rejtekén,
csendesen dúdolnám veled
a lágy melódiát.
Zenélnék én is újra.
Halkan játszanám neked
Az esti szél dallamát.
Szememre homály borulna.
Hisz könnyeznék talán.
Mert csak nekem játszanál
azon az éjszakán.
Csak szelíden!
Törékeny a vonó,
mi hegedűm szólaltatja meg.
Sosem bántanál, tudom.
De vigyázz rám azért,
hisz a ház, ahol lakom,
csöppnyi menedék csupán.
Ha eltörik a váz,
lepereg a máz,
összeroppanok talán.
Pengesd a húrt lágyan, szelíden.
S ahogy akarod,
úgy legyen ezután.