Összetört lelkek, otthonok egymás után,

milyen kegyes ma a hatalom, a kapzsiság,

mosolyog , s míg hintázik az elvett  almafán,

almacsutkát  szedhet  a minimálbér világ.

Jó lenne hinni, hogy változik minden,

de hiába jön  új kor régi korokra,

a munkabér még mindig cincog zsebünkben,

mára fáraó a bank, de a szolga maradt szolga!

A rablók szabadok, rájuk cinkos törvény kacsint,

bitó helyett  csekély a kimért büntetés,

lopott zsáknyi pénzből zacskónyit visszahint,

hát ilyen igazságos a törvénykezés.

DE

Ki törli ki az emlékek tízezreit,

melyeket a  nyomor kése vésett,

ki hozza vissza, ha elrepült a hit,

ki kezétől lesz újra virág az enyészet?

Ki adja vissza a családok békéjét,

ki támasztja fel a temetett reményt,

ki festi újra kékké az ég szürkéjét,

ki adja vissza azt, azt régi fényt?!

Ki adja vissza az elvett házat,

a kertben kivágott kedvenc fát,

ki adja vissza bús sírokból,

az öngyilkossá lett anyát, apát?!