19.
- Mit gondol?
- Miről?
- Hát, erről az egészről. Maga szerint miért kerültünk ide? És miért pont mi?
- Ha én azt tudnám – felelte Graham, miközben átvágtak a folyosókat összekötő területen. Tényleg nem tudta, hogy miért pont ők, és miért ide. Egyáltalán azt sem tudta, hogy mások is vannak még itt rajta kívül.
Eddig úgy gondolta, neki nincsenek ellenségei. Az ügyfelei eddig sosem panaszkodtak, egyik sem. Nyilvánvaló, hogy másfelé kell keresni a választ. Talán a régi jegyese? Jessica Marie előtt volt a menyasszonya, de ennek tizennyolc éve már. Különben sem veszekedéssel váltak el, hanem szépen, csendben, közös megegyezéssel. Jessica talált magának egy másik pasast, Grahamnek pedig éppen „kinézőben” volt Marie. Nem is volt igazi szerelem az övék, ezt mindketten tudták, ezért is tartott olyan rövid ideig. Csupán egy fellángolás volt, semmi több. Elvetette a lehetőséget, és mást keresett helyette. Talán a régi osztálytársai közül valaki… Bár azokkal is jóban van, mind a mai napig (mármint, akik Lancasterben maradtak, és nem költöztek el), egyetlen fiú volt a suliban, akit sosem bírt és fordítva. Tony Henderson, a „harmonikaszájú”. Így csúfolták, mert fogszabályzót hordott, ami úgy nézett ki, mint a szájharmonikának azon része, ahová bele kell fújni a levegőt.
Vele néha összeverekedett, de nem Graham volt az egyetlen, szinte minden fiúba belekötött, aki nem volt nagyobb, vagy szélesebb nála. Viszont az elemi után összecuccoltak a szüleivel, és elköltöztek, valahová Európába. Azóta sem látta, nem is hallott felőle. Visszatért volna, és így áll bosszút rajta? De még ha ez igaz is lenne, a többieknek mi köze hozzá? És az a kislány, Charlotte…
Nem. Ezt nem Tony csinálja, itt valami egész más…
- Úristen, ez tényleg marha büdös! – A tenyerébe beszélt, így Graham csak ennyit hallott. – Óröstön öz tónylög mörhö bodos! – De már az ő orrát is megcsapta (mit megcsapta, orrba vágta) a rohadó hús szaga.
- Vegye a száján a… - A látványra elakadt a szava. Már értette Mary, (a szőke nő) kiborulását. Először csak felpüffedt, lilás-feketés színű kezek, lábak, fejek sokaságát érzékelte a szeme, aztán az agya lassan élesített a képen.
Aki idepakolta őket, nem törődött a rendezettséggel, de azzal igen, hogy végig megmaradjon a kb. három méteres szint. Az jutott az eszébe, hogy vajon ezek az emberek mióta lehetnek már itt, és ki lehet képes rá, hogy ezt megtegye. Hogy miután megölte őket, felpakolja egy rakásra, mint valami kurva tűzifát. De az ember még azt is sorba pakolja fel a fészerben, egyrészt, hogy minél több férjen be, másrészt, mert szép látványt nyújt, és mert nem akar hanyag munkát végezni.
De ezek itt… Mint valami dögkútban az állati tetemek, (ahol úgysem látja senki) egymásra hajigálva, az emberi méltóságot sárba tiporva és megcsúfolva, mintha nem is élő, lélegző teremtmények lennének, csak egy kosár szennyes ruha.
Maga mellett csak egy halk sikkantást hallott, úgy látszott, Joanának nem futja most többre, aminek a férfi azért is örült, mert így megmaradhatott legalább a jobb dobhártyája.
A nőnek most már nem csak az egyik, hanem mindkét keze a szája előtt volt. Megdermedve, könnyes szemekkel nézte a tetem-falat. Graham ránézett, és halkan beszélt hozzá.
- Nagyon kérem, ne boruljon ki. A fiúnak odaát szüksége van a segítségünkre. Csak ránk számíthat, érti? Bólintson, ha megértette. – Joana bólintott lassan, de a tekintetét még mindig nem bírta levenni a hullákról.
- Jó. Akkor most háromig számolok, és elindulunk, rendben? –Joana ismét bólintott, ezúttal kicsit határozottabban, ami valamelyest megnyugtatta Grahamet. – Egy, kettő, három. – Elindultak. Lassan lépkedtek, talán azért, hogy minél később kelljen megérinteni a testeket. Joana az egyik kezét még mindig a szája elé tartotta, (a másikkal a férfi kezét fogta, illetve inkább szorította) de már nem azért, hogy a sikolyát visszatartsa. Kellett valami „szűrő” az ellen a fertő ellen, amit ezek a hullák árasztottak magukból. Mintha a férfi is pontosan erre gondolt volna, mielőtt odaértek. Ő a jobb könyökhajlatába temette a száját, amíg lehetett. Amikor csak pár centire voltak a hulláktól, Graham gyorsan felmérte a helyzetet („Ne figyeld, milyenek!”) és arra jutott, hogy csak a tetejéről fogják tudni megbontani a „falat”.
(„Ki lehet ezt ép ésszel bírni?!”)
- Figyeljen. Tartson nekem bakot, fel kell másznom a tetejére. – Joana elkerekedett szemekkel nézett rá koszos keze felett. „Akár a drágakövek” – gondolta Graham, de aztán elhessegette a gondolatot. – Kérem. Segítenie kell. – Úgy beszélt, mint egy legalább ötven éve praktizáló pszichológus. Ezt az oldalát még ő maga sem ismerte, igen, ez merőben új volt még neki is.
- Oké – nyögte a nő, és kénytelen-kelletlen vette el a szája elől a kezét, majd összekulcsolta a térdei előtt, kissé meghajolva, a tenyerét pedig szétnyitotta, hogy a férfi bele tudjon lépni.
Egy szemüveges, félig leszakadt (vagy félbevágott) arcú férfi feje lógott ki a tömegből, közvetlen előtte. Szemei helyén nyüvek voltak, és úgy hemzsegtek benne, mint valami medence partin. Joana gyorsan behunyta a szemét, és mélyeket lélegzett a száján keresztül. Nem sok tartotta vissza attól, hogy kihányja azt a maréknyi chipset, ami a gyomrában volt.
- Ügyes – mondta Graham. S bár a nő szorosan összecsukva tartotta a szemét, érezte a férfi hangján az elégedettséget. Aztán a cipője kemény talpát érezte, az összekulcsolt, szétnyitott tenyerében, majd kb. kilencven kilónyi súlyt. Nagyjából ennyit is várt a férfi magassága alapján, (vagy másfél-két fejjel volt magasabb, mint Joana) mégis megtántorodott kicsit a lendülettől, amivel Graham elrugaszkodott a földről a másik lábával. A szemeit továbbra sem nyitotta ki, de minden erejével próbálta megtartani a férfit.
Graham elrugaszkodott, és egy kiálló lábba kapaszkodott az ép kezével. Igyekezett csak a cipőt fogni, (fekete, lakozott cipő volt, nyilván valami jól szituált üzletember volt valaha a gazdája) aztán a jobb karját feltette egy másik testre (ijesztően puha volt) amelyik a „fal” legtetején feküdt, azzal támasztotta meg magát. Így már elengedhette a cipőt lejjebb, és belemarkolhatott egy másik hulla ruhájába legfelül. Egy pillanatra lenézett, hogy lássa, Joana hol áll. Ha lerántotta volna a testet, az egyenesen a nőre esett volna rá, így ezt a megoldást el kellett vetnie, egyébként sem volt biztos benne, hogy egy kézzel akkora erőt tudna kifejteni, hogy leránthassa.
Nem volt ínyére (nagyon-nagyon nem) de kénytelen volt felmászni a „fal” tetejére. Onnan kell ledobálni legalább hat holttestet, ennyi minimum kellett ahhoz, hogy a fiú át tudjon menni az árkon anélkül, hogy egyetlen kígyó is hozzá tudna férni.
Joana hirtelen már nem érezte a súlyt. Kicsit megkönnyebbült, mert fogalma sem volt, meddig bírta volna még tartani a férfit, talán egy percig, talán kettőig. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy Graham háttal áll neki, a halottak tetején.
„Elképesztő ez az ember!” – Gondolta, miközben nézte a mozdulatlanul álló férfit. Csak ezután jutott az eszébe, hogy megkérdezze tőle, hogy valami baj van-e, hogy nem mozdul.
„Viccelsz?! Egy hulla-halom legtetején áll, még szép, hogy sokkolja szegényt!”
Tulajdonképpen igaza is volt, meg nem is. Grahamet valóban sokkolta a látvány, de nem az a „pár” hulla, amit addig látott, azokhoz már némiképp hozzászokott.
Hanem az a rengeteg, több tíz méteres távolságba nyúló hulla-özön (igen, valószínűleg ez volt e legmegfelelőbb kifejezés rá) amelynek a látványa elé tárult. Amit eddig láttak belőle Joanával, az csupán az eleje volt annak a végtelenbe nyúló rakásnak, amit most Graham nézett.
Ameddig a kőfolyosón el lehetett látni, végig hullák voltak, de a férfi meg mert volna rá esküdni, hogy távolabb, ahol már ismét sötétség uralkodik, ugyanígy folytatódik ez a hulla-özön, és a legborzasztóbb az egészben az volt, hogy nem tudta, hol ér véget.
A lába alatt valami furcsa csillogást látott, amikor lenézett, hogy kitalálja, melyik testet dobja először. A csillogás az egyik férfi ujjai közül jött, és Graham már tudta, mi az. Lehajolt és kivette a halott kezéből, hogy megnézze közelebbről is. Az volt ráírva: „RAT”
|
