| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Életem maratonja Ideje:: 10-01-2014 @ 01:25 am |
|
|
|
|
Gyerünk! Már nem sok van! Áh, ugyan! Kit akarok átverni? Legalább még tíz, ha nem tizenöt kilométer hátravan. Minek jöttem egyáltalán? Tomi már biztos a célegyenesben van. Vajon megnyeri ezt is? Akárhogy is alakul, ma is ő lesz a család büszkesége, én meg ugyanaz a szánalmas balfék, aki eddig is voltam. Van értelme ennek az egésznek? Ha be is érek, számít az valamit? Anyuék mit fognak szólni? Majd jól megmondják, hogy minek indultam egyáltalán. Istenem! Hisz tök utolsó vagyok, inkább maradtam volna otthon. Lehet, hogy hagynom kellene az egészet, úgysem figyel engem senki…
Soha semmit nem csináltam végig az életemben eddig, talán ezért tartok itt, ahol most vagyok. Normális munka, barátnő, barátok nélkül. Még az iskolát sem sikerült elvégeznem, igaz, én Tomival ellentétben nem tanulhattam azt, amit szerettem volna. Már a húszat is betöltöttem, de az életem még mindig kilátástalannak tűnik. Anyuék azt mondják, valami baj van velem, pedig én egyszerűen csak nem vagyok társasági ember. Miért nem értik meg? Miért nem segítenek? Tomi minden segítséget megkap bezzeg, egyengetik a sportkarrierjét, de ha én érdeklődöm valami után, az hülyeség. "Furcsa" - ahogy ők mondják. "Már megint ott voltál, azon a helyen? Na, hogy is hívják…".
A szó, amit apám keresett, az antikvárium volt. Ezen persze nem kell meglepődni egy olyan embernél, aki még könyvet sem látott életében, viszont az újság sportrovatát annak tartja. Az olvasás pedig nem túl kifizetődő tevékenység apám szerint, azt már meg sem említem nekik, hogy írással is próbálkozom, még a végén orvoshoz visznek. Furcsának tartják, hogy ez érdekel és nem a sport. Hát most itt vagyok, drága apám és anyám! Megmutatom! Gyerünk! Csináld már! Legalább egy valamit hozz össze ebben a kurva életben, te szerencsétlen! Ne foglalkozz apuékkal! Ne foglalkozz Tomival sem! A saját célod hajtson, magadnak felelj meg és ne másnak! Megcsinálod! Nem a győzelem a fontos, nem is azért jöttél! Fusd le végig, tisztességesen!…
***
Tominak ez a nap különösen fontos, ma visszatért ugyanis Oszkár annyi év kihagyás után. Az elmúlt két sikert össze sem tudta hasonlítani az érzéssel, amikor riválisát sikerült legyőznie. Legjobb barátokból lettek a legnagyobb vetélytársak. A bátyám mindig ilyen volt, igazi küzdőszellem. Mindenből versenyt csinált, a szó legszorosabb értelmében mindenét össze akarta mérni Oszkárral. Nem csoda hát, hogy végül ugyanazért a nőért folytatott küzdelem okozta a barátság végét. Oszkár egyébként mindig is nagyon rendes, jószívű gyerek volt, és próbált kitérni a versengés elől, de a mai nap is a megmondója, hogy nem sikerült neki. Azt a kört Oszkár nyerte, később el is vette a lányt feleségül, a sérelmet pedig testvérem a futással próbálja kiegyenlíteni. Bár Oszkár nyert azon a napon, de annál többet vesztett utána. Tomi ennek ellenére sem tudta elfelejteni a dolgot, és a mai napig gyűlöli a fiút.
És már le is fordulnak az Andrássy útról, csupán néhány perc, és meg van a győztes. Tomi lihegve, fújtatva közeledik. Ő vezet, mögötte szorosan Oszkár könnyes szemeivel öntözi az elhagyott métereket, és karikagyűrűjét megcsókolva, fogait összeszorítva nagyot hajrázik. Apuék őrjöngnek, hisz fiukat pillantják meg elsőként.
- Az én fiam! Az én fiam, emberek!
Anyám még sír is a meghatottságtól. Büszkék a fiukra, úgy, ahogyan rám soha nem voltak, és valószínűleg nem is lesznek. Oszkárnak láthatóan még vannak tartalékai, és rágyorsít. Tomi észreveszi, és hasonlóan tenne, de valamiért a szívéhez kap. Lelassul. Oszkár megelőzi, bátyám nem hisz a szemének. Oszkár átszakítja a szalagot, Tomi pedig másodiknak fut be. Apuék próbálják vigasztalni testvéremet, de az majd szétrobban a dühtől, s dönt, borít mindent, ami az útjába kerül. Oszkárból kitörnek az érzelmek, nem tudja megakadályozni, hogy könnypatak formájában megmutatkozzanak.
- Megnyertem! Ugye láttál, szerelmem? - kiáltja.
***
Nem bírom! Szorít a mellkasom, alig tudok már levegőt venni. Mindjárt összeesek, azt hiszem, itt a vége. Eddig bírtam… De várjunk csak! Az már az lenne? A célegyenes? Itt vagyok? Igen! Ez már a Hősök tere. Már látom őket. Ott van mindenki; apu és anyu ölelgetik, csókolgatják Tomit, de ő felettébb morcos képet vág. Körülöttük több száz ember, akiknek a tekintete hirtelen rám szegeződik. Az utolsóra, akit már nem sok választ el, hogy beérjen.
Bukdácsolva vonszolom magam, mert innen már nem akarom elszúrni. Ha eddig kitartottam, már befejezem! Apu lenézően mosolyog, anyu meglepetten nézi, hogy mit csinálok. "Ez a szerencsétlen meg…?", nem mondják, de tudom, ez jár a fejükben. Tomi gúnyosan néz rám, habár egy kicsit tagadhatatlanul jobb kedvre derítettem. Gondolom, viccesnek talál. Alig várják már, hogy odaérjek, és a képembe röhöghessenek. Hogy azt mondják: "Vegyél példát a bátyádról, ő csak egy hajszállal maradt le".
Mindjárt ott vagyok. Ekkor a közönség egy emberként elkezd tapsolni, szüleim és testvérem ledöbbennek. Oszkár is odalép, és a nevemet ordítja:
- Ez az Árpi! Gyerünk, kicsi, meg tudod csinálni!
A többi ember ezt hallván, a nevemet kezdi skandálni, és bíztat. Apu, anyu és Tomi eltűnnek, hogy hova, azt nem tudom. Talán csak elbújnak, hogy ne kelljen engem ünnepelniük.
Már csak pár lépés. Igen! Megvan! Beértem! Sikerült! Az emberek gratulálnak, s az égbe dobálnak, mintha csak első lettem volna. Oszkár is ott van, teljes szívéből örül a sikeremnek. Velük együtt várom meg az eredményhirdetést, nem keresem a családomat. Ők sem mutatnak érdeklődést irántam, én miért tegyem? Elkezdik bemondani a neveket, a díjazottak megkapják az érmeket. Valahonnan Tomi is előkerül és nyakába akasztja az ezüstöt. Oszkár hangos füttykoncert és tapsvihar kíséretében veszi át az aranyat, fogadja a kézfogásokat és gratulációkat. Behunyja szemeit, ismételten megcsókolja a karikagyűrűjét, végül az ég felé mutat mindkét mutatóujjával. Újra kinyitja szemeit, és halkan suttogja:
- Szeretlek, édes szerelmem… Hiányzol!
Többen is meghatódnak, a nők többsége elpityeredik a látvány hatására. Oszkár leteszi a kezeit, és ránéz a tömegre.
- Csak egy pillanat - szól a mikrofonba, majd felém int.
Határozottan azt akarja, hogy én is felmenjek. Félve elindulok, ekkor észreveszem szüleim lefele görbülő száját, és értetlen arckifejezését. Tomi szemei majd kiesnek, amikor felérek. Megbotránkozva fintorog rám. Legszívesebben most is a szokásos, rám aggatott néven szólítana; "intézetes gyerek".
Oszkár leveszi a nyakából a medált, és átnyújtja nekem.
- Nála jobban senki sem érdemli ezt meg! - üvölti, majd megragadja jobb karomat és az égbe emeli.
Egy pillanatig nem tudom, mit reagáljak, de aztán gyorsan megköszönöm neki, és megölelem. Eufórikus állapotomban nehezen tudom türtőztetni magam. Torkomban gombóc keletkezik, ahogy azt látom, mindenki engem éltet. Vagyis majdnem mindenki. Apu, anyu és Tomi nem. Ők némán pislognak ki a fejükből.
- Maguknak meg mi a fene bajuk van?! - mordul rájuk Oszkár, de semmilyen eredményt nem ér el náluk.
Én sem értem. Nem tudom, hogy mi bajuk van velem, de legalább már azt tudom, hogy nem velem van a baj. Tudjátok mit? Nem érdekeltek! Ma megmutatta az "intézetes", nevelt gyerek. Ma megmutattam! |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 10-01-2014 @ 01:26 am
| Hozzászóló: a_leb (Ideje: 10-01-2014 @ 01:40 pm)
Comment: Érdekes írás, valahogy bennem nem épült meg az a katarzis, amit megírtál, de még jövök, mert ez rajtam is múlhatott. Szépen hozott történet.
aLéb |
|
|
|
|
| Hozzászóló: fényesi (Ideje: 10-01-2014 @ 03:40 pm)
Comment: Talán mert magam már átéltem kétszer is a maratoni futás célba-érést, átérzem, habár tudom, nem csak a futásról szól ez a történet. Sőt! üdv. fTJ |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Norbertinho (Ideje: 10-01-2014 @ 07:20 pm)
Comment: Köszönöm szépen a hozzászólásokat. Bizony, megpróbáltam belesűríteni elég sok szempontot. Ugye, kinek mit jelent a maraton, mindenki más célokkal vág bele. Egyeseket a versenyszellem hajt, másokat a bizonyítás, megint másokat a küzdeni akarás. Ezt akartam visszaadni, és tökéletesnek tűnt belekeverni egy ilyen családi drámát. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: naiva (Ideje: 10-01-2014 @ 09:43 pm)
Comment: Nagyon jó írás, engem nagyon eltalált, bár hm... a futás nem az én műfajom, de a bizonyítani vágyás közel áll hozzám... Végig lekötött történeted, én megmondom őszintén: meghatódtam: gombóc, és egy kis könnycsepp. Különben megérdemelné, hogy bővebben fejtsd ki, lapul még ebben a történetben sokminden. Gratulálok, örülok, hogy elolvastam!:) Szeretettel: Zsuzsi |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Teru (Ideje: 10-01-2014 @ 11:44 pm)
Comment: Kedves Norbi, szerintem remek történet, mert én sem csak a versenyt látom benne, hanem pillanatképeket több életből is. Egyezek Naivával, ki kellene bőviteni, mert igy összetömöritve sok minden elveszik abból amit érezhettél amikor irtad. gyönyörűen irsz, ismét cask biztatni tudlak.
Szeretettel, Teru |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Norbertinho (Ideje: 10-02-2014 @ 01:26 am)
Comment: Naiva és Teru! Nektek is köszönöm szépen a pozitív kommenteket. Örülök, hogy ilyet váltott ki az írásom. Elképzelhető, hogy írok még ilyet, vagy hasonlót, és akkor jobban ki fogom dolgozni. Norbi |
|
|
|
|
| Hozzászóló: AngyaliAndi (Ideje: 10-02-2014 @ 01:39 pm)
Comment: Érdekes írás, nem tudom eldönteni az érzéseim vele kapcsolatban. Még tuti jövök! |
|
|
|
|
|
