Vettünk egy izét
Mondom Neki: mozi, mondom: film.
„Melyik?” – kérdezi.
Mondom: Nyílt tengeren.
„Cápás.” – mondom.
„Ikea!” – mondja.
„Azt a filmet nem ismerem” –mondom, de biztos valami skandináv, valami Bergman-os.
Már így a hangzásából.
Aztán hamar kiderül a turpisság. „Deal” van.
„Nincs Ikea, nincs mozi!”- mondja.
Tudod, van az a brutál vicc.
„Nincs kéz, nincs csoki”. Az.
Kérlekszépen kezdenek visszaköszönni az „új lakás előtti”, a „költözés előtti” idők, amikor a főváros összes bútorboltjában hellót köszöntek a szekrények, a kanapék és a különböző világítótestek.
Tudod, amikor katalógussal kelsz – élsz – fekszel –bólogatsz.
Mer’ hozzászólni azt nem nagyon.
Mer’ nem megy.
Persze, igazából menne-menne, de az meg nem jó.
Szikrázó szempár.
Ja, nem papucs, ja nem az vagyok, csak látom, hogy neki ez megy.
Hogy jobban, mint nekem, hát akkor engedtessék meg, hát könyörgöm, hát nem házastársi kötelesség engedni kibontakozni a nőt?
Akivel – mellesleg - éljük az életet.
Vettünk egy izét.
(A „deal” az „deal”.)
Egy éve nem voltam a svéden hideg bútormicsodában, egy éve.
És mivel telt ez a smorgesborg és möllnenköchttétől mentes 365 nap nap?
Na mivel?
Átalakították!
Át! Barátom!
Pedig azelőtt csukott szemmel, érted, csukottal.
Hát a nyomogatógéppel – kérlek szépen -, amelyik a székeket, meg asztalokat cseszteti, hogy azok milyen vagányak, és hogy bírják a strapát, na azzal én együtt lélegeztem.
Néhány nap elteltével - kis hibával - megsaccoltam a számláló aktuális állását.
És akkor most elveszik ezt az egyetlen tudást a férfiembertől, aki egyébként mulya, és nem nagyon tájékozódik jól, és aki egyszer 40 percet bolyongott a Deák téri metrórendszer összevisszaságában, pedig pesti születésű, véresszájú lokálpatrióta, és még a Kontroll-t is látta.
Szóval most itt ez az új labirintus, meg a tudat, hogy tucatként fogok vergődni a többi hasonszőrű pacákkal, azokkal a férjnekkinézőkkel a sziporkázó feleségeink nyomában, akik annyira elemükben, de annyira.
Megduplázom az Ikeára szánt Xanax-adagot.
Konyhákat látok és nappalikat. Vadakat terelő juhászt nem.
Komplett 42 négyzetméteres lakásbelsők.
De legalább a televízió eredeti.
Mert tudod vannak ezek a kamu cuccok, ezek a műanyagból préselt hi-fi berendezések.
No, Ikeáék nem szórakoznak.
Komoly 82 centis 16:9-es tévétől a plazmáig minden eredeti, a körülötte szigetként lebzselő masculinok nagy örömére.
Kisebb kávéházi közösségek alakulnak az egyébként nem üzemképes, „off” állapotban heverő szórakoztatóipari készülékek előtt.
Megvan a közös csapás.
Ha mázlid van, egy ilyen a kitérővel megspórolsz 4 ágygarnitúrát, 3 fürdőszoba szettet meg a gardrób őrületet.
Bólogatni, bólogatni, bólogatni…
Persze a nagyhalál csak ezután következik!
„PIACTÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉÉR”
Bár ez az épület legkisebb alapterületével rendelkező helység, mégis négyszer annyi idő tölthető el benne, mint az előbb felsoroltakban, hiszen itt minden arra lett kitalálva, hogy: gyere fogj meg, csuda jól nézek ki, vigyél haza…
És akkor elindul a végtelennek tűnő bogarászás, egyeztetés(„ugye milyen jól néz ki?”), ötletház, hiperlakberendezés.
Vettünk egy izét.
A Piactéren bukkant rá.
„Glamorös”.
Ezzel a névvel van megáldva, de egyetlen eladó sem tudta behatárolni, hogy tulajdonképpen micsoda.
Izé.
Plafonról lóg le.
Drótok asszimetrikusan, végeiken közepes nagyságú piros korongok.
Persze itthon kell összeszerelni.
Én az ilyenbe már nem nagyon.
Inkább a tejfölt meg a cserkészkolbászt pakolom hűtőbe.
Azt nagyjából hibátlanul lehet véghezvinni.
Aztán a csererendszeren alapuló mozi következik!
Vettünk egy izét és képzeld el, hogy a „Nyílt tengeren”, a cápás cucc, már valahol nagyon távol, valahol a sutban, nagyon hátul, mert a mozi első fele több mint használható, aztán meg nagyon megharagszol az alkotóra, mert így nem szabad.
De nem baj, mert itt van az izé.
Srévizavé a fejem fölött.
Kicsit olyan a jellege, mint a csecsemő játékoknak, amit a babaágy fölé akasztanak.
Miki egér, Donald kacsa, Micimackó.
Csakhogy az pörög.
Izé nem.
Több mint 10 percig is folyamatosan nézhető.
Ezek a svédek mégiscsak tudnak valamit!
|
