Deres út szélére ülsz,

benned didereg a nyár,

szívedre sálat terít

egy aprócska fénysugár.

Kopott cipők kopognak,

néha hangot lop a sár,

és a csend előkerül,

belebújik a határ.

Pillantásod kóborol,

mint láncát eltépő eb,

dér mezőn egyre ugrálva

hol távol,hol közelebb.

Kökény kékjén áttetsző

zúzmara fátyol feszül,

mely mögül magány néz rád,

ahogy fázol egyedül.

Csend szökik, lábak lépnek,

a remény előtted áll ,

ő az úr,te a koldus

zsebéből: apró halál.

Megdermedt ujjaiddal

lehajolsz  és felszeded,

hisz apró  halálaid,

festik meg az életed.

Élni lehet bárkiért,

meghalni egyért csupán,

ezerszer is,még akkor is,

ha hiába  valahány.