Mezőcsát nem, nem világváros,

talán  épp a semmivel határos.

Nagyra nőttek benne a nincsek,

de mégis mindenütt kincsek

hevernek kátyús útjain, terein,

a fák törzsén, és a levelek erein.

Emlékek színaranya mindenütt

hely hol apám élt, dolgozott, feküdt ,

hol kapirgált vagy röffent a jószág,

szülőföld ez, kincs, egy  kicsiny mennyország.

Itt gurult a labda, és ott ült az a lány

kiért a szívem évekig kalapált…

…és barátra is itt, e házak között leltem

kinek nagy karéjjal szeleteltem lelkem…

…és ami sokszor fejembe szállt, ó a bor!

itt ezen a padon ittuk ,s mindegy volt mikor,

lehetett nyár, mikor a hő nyakunkra ült,

vagy deres tél, miben a szél a fagyról fütyült.

Mezőcsát nem, nem világváros,

talán épp a semmivel határos,

mégis ez a föld, hol az ínség falánk,

úgy vigyázott ránk, mint az édesanyánk.