Pusztaságom édes síkom,

régi bölcsőm, majdan sírom,

ne hederíts balga szóra,

ne haragudj hegylakóra!

Ki csak a port látja benned,

nem ismeri zsenge lelked,

mely a tavasz zöldjét bontja,

árva lánynak haját fonja.

Pacsirta dalt,  tücsök zenét

pitypang gömbjét szél hordja szét,

elterülve pusztaságon,

ringatja a magyarságom.

Kóró te vén, ne húzd orrod,

nem látja Ő, csak vén csontod!

Akkor vajon hol járt szeme,

mikor lényed lehelete

méhek, lepkék itala volt,

virágodon rigó dalolt?

Na haragudj rá te vén agg,

apró ő még, kicsi csillag!

Pusztám, síkom, való álmom,

mesét szövő délibábom,

tudd, hogy ő is szeretni fog,

ha majd füvedben andalog,

keze leány tenyerébe,

szeme szemnek íriszébe,

 leheverve csillagfényen

dobbannak a messzeségen.

/egy versből szőtt gondolat/