| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Az erdő szimfóniája Ideje:: 03-13-2015 @ 09:56 pm |
|
|
|
|
AZ ERDŐ SZIMFÓNIÁJA
(Szonettkoszorú)
(Ajánlásféle)
Te, aki még megveted itt a lábad,
Te, akinek a vers nem süket dalnok,
bár féled a jövőt, rozsdás a kardod,
útnak indulsz majd, ha minden szív lázad.
Hogy mi vár rád akkor, megrettensz tőle,
hisz bíborvér-színű alkonyba haladsz,
mert hazádnak háza – otthonod rabja
vagy, a falba zárt téglasorba szőve.
Így menni nem tudsz, maradni nem akarsz,
felegyenesedve is összeroppansz.
Csilló könnyeden át nézed a bölcsőt,
mi lesz az, ami belőled megmarad.
Csak egy bucka, sivár hant! …Sikoly-harang,
s tengernyi fű ringatja el a költőt.
1
Végtelennek tűnő erdőben állok,
holt lepkék tapodják izzadt homlokom.
Viharvert, bús magyarság a lombokon –
villám sújt, mégis szebb jövőre várok.
Öregbít tudás: bölcs „Miatyánk” mennyben –
szálfák közt hajlok, Ő féltve néz ma rám.
Csendesen intene, hisz ez a hazám,
de elfordul, bár meg nem tagad engem.
Pedig éleslátás minden pillanat:
Nemzetek tudják s a Föld, ahogy halad,
kapkodva gyűjtik be költeményeim.
Adnám én úgyis, vigye az olvasó,
a szép magyar beszéd avartakaró.
Csigák, gombák s az ég, mind testvéreim.
2
Csigák, gombák s az ég, mind testvéreim.
Idegen favágók vadul tiporják,
még megmaradt csonkját tépik, orozzák,
egyre másítják népünk emlékeit.
Ölel, vagy hárít? Ki mondja, mi a jobb?
Hát ne hidd a rám dobált, talmi szókat:
Dicsfény „Odaát”! …És az erdő porlad.
Míg a lombok zúgnak, nem vagyok halott!
Sóhajom fuvallata ha megkövül,
csak zokog, zúdul a kő és menekül.
Így morzsolódnak éltető álmaim.
De menni kell megint, újra felállva,
a bozóttüzek a magunk hibája.
Egyszer messze visznek fáradt lábaim.
3
Egyszer messze visznek fáradt lábaim,
ahol végre nem sötétben bolyongok.
A cellába hurcolt, megnyúzott foglyok,
kik szemem parazsát adták vallani,
fakult képek közt, leveleket festve:
fellobog újra a trikolor zászló,
látok, hallok s újra szabadon járok.
Szívemben Kodály, és Bartók-dal csengve
pörög, szédül tőlem a végtelenbe,
táncol, örül, szellőben lengedezve,
míg lyukas foltjába a Napot várod.
S a szivárvány színe rendre lecsorog,
csak kokárdajel lesz árva otthonod,
ha gyökeremet a föld fölött látod.
4
Ha gyökeremet a föld fölött látod,
magammal viszek e földből kis rögöt,
nincs levegőm nélküle, tüdőm hörög.
Hiába hív, hiába ördög-átok
a keserű munka, ha marja a kín,
más esők bújják, öblítik lombjaim.
Kis koboldjaim a szívem foltjain
munkátlan árvulnak, és elvész a szín.
Úgy zörög, hogy néha rezzen, elvétve
dobban és meglapul, ne hallja félre
semmilyen nagyúr; kottája nem dalom.
Új porzót zümmögök szebb világ felett,
csonka lelkem bennem örök kikelet.
Hogy megérthess, pihenj száraz ágamon!
5
Hogy megérthess, pihenj száraz ágamon!
Látod, a gaz is fölfelé törekszik,
s míg szétterül, árad, nő benne a hit.
Dongótlan réten csend ül a halmokon.
Álmom is ennyi: alvó madárrajok…
Csillagok a kozmoszban szóródnak szét,
pecsétjük sokaknak égi ürülék.
Éjszaka a csönd bennem föl-följajong.
Háborús ösvények letűnt rejtekén
egykor győzni bírót lenyomták szegényt.
Gyönge kiáltással elcsigázva int,
de senki nem hallja, nem figyel reá,
csapkodják gallyak, hát békét hintek rá.
Nagylombú múltról szólnak árnyékaim.
6
Nagylombú múltról szólnak árnyékaim,
mikor a vitézek, vitézek voltak.
Csanak vizéből visszanéző holtak
kísérik utunk, drága Magyarjaim!
...Barlangi vadak csontvázából épült,
majd felegyenesedett, hírvivő szállt,
de fölötte a folyón túl még köd állt,
s mire a Nap kigyúlt, agancson szépült.
Szökkent egyre, vagy menekült? ÚR város
aranya, patája nyomán szikrázott,
bőrszíjas sereg követte a Honig!
Most, se szarvas, se madár – megkövült már,
mint elődeinknek lábnyoma – hűlt Vár:
édes füvet dajkál bogárnak, ha int.
7
Édes füvet dajkál bogárnak, ha int
kacér hullámzással a nyári rézsű,
hol inogva kócolja gyönge fésű -
szellő, a kalászok rezgő szárait.
Selymes illatuk versenyez a széllel,
bomlik a káka, csurg’ az akác-szirup,
vérbőn és pirulva ágyából kifut -
eperfi lányajakról csókot kérlel.
Itt érzem igazán boldognak magam,
hol anyám nyelvétől eleven szavam
puhítja szám, az esti imádságon.
Majd körém fonódik, dúl a szerelem,
egyre erősebb, ahogy itt van velem
szagos esők közt Élni-akarásom.
8
Szagos esők közt Élni-akarásom
úgy dereng, mint pirkadatkor a világ,
oly tiszta ablak, hol mindenki kilát.
Mossa fényesre üvegét a város!
Ide látszik, szépül a tobzó élet,
kátrány gőzöl sok sürgő lábnyom után,
s ráncait feszítve álmosan, sután
nyújtózza ki magát görcsből, mi éled.
Fürdőzik a lomb, úszik a víz egén,
gyümölcsöm szelíd és igaz költemény,
hogy jóllakhasson e Szivárvány-éden.
Csak a falak szürkék, és minden hanyag,
bennük sánta még a méreggyűlt-anyag.
Csókomat kérje, ki dalomra éhes!
9
Csókomat kérje, ki dalomra éhes!
Aranyló színekben fénylik a tisztás,
pipacs a kékkel és sárgával ritkás,
szerény a lány és a fiú sem vétkes.
Trillától hangos, virít a vadrózsa,
kápolnatornyán harang jajveszékel.
Sivító kölyök telve ijedséggel
anyjához bújva menekül a tóra.
Lápba hullik az érett mag, s a magonc
friss levegőt szívna, néki csak kolonc
a köréje rekedt illat, a kényes.
Mert háborúk porába szakadt térkép
e Hon, s hiába minden ősünk érték,
vérünkért az utókor ölni képes.
10
Vérünkért az utókor ölni képes.
Őszülő gondokat dajkál az este,
s mint a panasz, ha a zsoltárt kileste,
békülni hívja szívemben a vétkest.
Látod, múlnak a napok, fogy az élet,
odvas törzseken már fény sem tündököl,
s a cserje, mit majd a jövő örököl,
elkorhadt múlttal menetel az élre.
Az elporló háncs, nyüzsgő hadi bölcső,
alásüpped aztán, míg az új fölnő,
nem tudva, hogy a régmúlt, csupa veszély.
Kalmár-kufárok adják-veszik a fát,
nem vallja senki már e csonka Hazát.
És a vers? A líra csak múló szeszély.
11
És a vers? A líra csak múló szeszély,
verejtékben ázott papirusztekercs:
Halott költők vágyott álmain nevelt,
fióka-szavú, toll nélküli kedély.
Ezért üres a mának gondolatja:
vesszőbe száradó, zöldtelen földek,
az angyalok a tisztáson hörögnek
s a mennybolt, bús holtjainkat ringatja.
Nem tanítás az, ami vérrel fröcsöl!
Úgy látom, a szó, már csak velem pöröl.
Hallgasd hát szívemen átszúrt kérésem:
Ha Gyermek és Asszony egy Urat szeret,
mondja el nékik, hogy lesz még kikelet,
mint márciusi fények levélrésen.
12
Mint márciusi fények levélrésen,
úgy szitál az ész magvas gondolatot:
házat, vetést, s ha mindezzel jóllakott,
messzi üzenetet vetít az égen. –
A ködök, a bolygók, a fekete űr,
a részeg csillagok halványult mása,
új galaxis-rendek titoktalánya
megfejtik az embert, s a Világ lehűl.
Megáll a folyó, a löszpart szétszalad,
az erdő, a bokor, a gyilkos harag,
jóslat, az átok s minden szörnyű vétkem.
Érettünk könnyezek rokoni szívvel,
ököllel, mégis, áldott béli hittel,
köztetek, én, aki még el-elnézem.
13
Köztetek, én, aki még el-elnézem,
mint zsibvásárt a szavak temetőjén:
egyedül állok, csak levelek röptén
lehulló verssorok maradnak nékem.
Oly fakó már a színek sokasága,
annyi madár pusztult héjtörés előtt,
a fészeknek hitt otthon, itthon se több,
csak mezítlábas szolgálók rabsága.
De, jaj, naponta hiszek s megélek!
Bár évgyűrűimről szakad a kéreg,
az lobbantson lángra, aki még remél.
Hisz magasba vágyom veletek együtt,
csalóka ábránd, mégis növekedjünk!
Oh, ébredjen bennünk biztató remény!
14
Oh, ébredjen bennünk biztató remény!
Sólyom és vadászeb járják a cserjét,
bakancsos urak, akik elrendelték,
s élettelen lesz a néma televény.
Holló kapargat rothadt avar alatt,
a Turul is belé veszett a ködbe.
Így támad lelkemnek sebe örökre,
mint hó-völgynek öble, miben víz szalad.
Vérvonal-varázs és révület-szellem,
arcom a tükörben, képzelt baj ellen.
Dús szelek lobogó lombjára várok!
És énekkel töltődik ismét a lég,
virágra virágot bontogat az ég!
Végtelennek tűnő erdőben állok.
Mesterszonett
Végtelennek tűnő erdőben állok,
csigák, gombák s az ég, mind testvéreim.
Egyszer messze visznek fáradt lábaim,
ha gyökeremet a föld fölött látod.
Hogy megérthess, pihenj száraz ágamon! –
Nagylombú múltról szólnak árnyékaim,
édes füvet dajkál bogárnak ha int
szagos esők közt Élni-akarásom.
Csókomat kérje, ki dalomra éhes!
Vérünkért az utókor ölni képes.
És a vers? A líra csak múló szeszély,
mint márciusi fények levélrésen,
köztetek, én, aki még el-elnézem.
Oh, ébredjen bennünk biztató remény!
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 03-14-2015 @ 08:09 am
| Hozzászóló: fényesi (Ideje: 03-14-2015 @ 04:21 pm)
Comment: Tiszteletem! üdv. fTJ |
|
|
|
|
| Hozzászóló: a_leb (Ideje: 03-14-2015 @ 08:09 pm)
Comment: Komoly, erős alkotás, tisztelettel olvastam. Még jönnöm kell, nem könnyű befogadni a koszorúdat. Nagyon megfogott.
aLéb |
|
|
|
|
| Hozzászóló: prayer (Ideje: 03-14-2015 @ 09:44 pm)
Comment: Köszönöm, kedves János, köszönöm, kedves Béla! Mostanában ritkábban veszem ki a részem az alkotásból is, ezért is esik jól, ha még emlékszik rám valaki. ...Köszönöm! :) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: AngyaliAndi (Ideje: 03-17-2015 @ 09:52 am)
Comment: Rég olvastalak, és ez a koszorú fantasztikusra sikeredett! |
|
|
|
|
| Hozzászóló: blue (Ideje: 03-19-2015 @ 10:35 am)
Comment: Nagyon jó lett. :) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: prayer (Ideje: 03-19-2015 @ 02:22 pm)
Comment: Kedves Andi, kedves Gaby! Köszönöm, hogy olvastátok a versem! :)
|
|
|
|
|
|
