Nem az vagy,
akinek ismertelek.
Már csak árnyéka
régi önmagadnak.
Azt hiszem,
rég elveszítettelek.
Hallom a lépteket
a rozoga, régi lépcsőn,
mely szobámba vezet.
Tudom, egyszer majd
te leszel, megérkezel.
Ülök csendben a sötétben,
mintha látnám,
ahogy álomba merülsz.
Bár hozzám szólnál
legalább még egyszer.
De te elkerülsz.
Mintha hangod hallanám.
De mindez vágy csupán.
Ha találkozom még olyannal,
ki hozzád hasonló,
már nem is tudom...
Vajon kimutathatom,
mit is érzek?
Csalódás, veszteség
nekem már nem való.
Minden elromlott.
Semmit nem értek.
Csak halványan sejtem még,
irántad mit érzek.
De már semmit sem kérek.
Többé nem remélek.
Hisz te sem az vagy,
ki voltál egykoron.
De árnyékod követ még azért.
Bár melléd ülhetnék
csak egyszer még
az ócska pamlagon.